2012.09.20. 05:31
Kisfaludy feltámasztása
Veszprém - Bátorság volt Kisfaludy Károllyal nyitni a magyar évadot. Az 1828-ban írt Csalódásokat mai, élő darabként előadni csaknem lehetetlen feladat. Köze nincs az élethez, avas, gyermeteg darab, de azért hellyel-közzel mulatságos. És persze Kisfaludy a miénk, ehhez képest most játssza először a Petőfi Színház, tehát a mai színházvezetés irányultságát látva, már nagyon le kellett fújni róla a port.
A Csalódások vékonyka történet az együgyű, boldog vidéki életről, ahol legfeljebb a vagyon és a házasság körül támadnak bonyodalmak. De minden jó, ha a vége jó, suba a subához, guba a gubához, a nagy fináléban legalább négy lagzit ütnek nyélbe, nem éppen úgy, ahogy az intrikus intéző szeretné, hanem ahogyan a meseszövés, vagy az író romantikus lelke kívánja.
A közönség kedvesen fogadta a Petőfi Színház évadnyitó bemutatóját ahhoz képest, hogy nem az a fajta színház, amely felkavar. Unalmas, klasszikus dramaturgiai mederben csordogál a történet, de azért érdekes volt ízlelgetni a régi kifejezéseket, a régiesen naiv emberábrázolást, azt a naiv bájt, amit például legfeljebb a Magyar úriasszonyok lapját nézegetve tapasztalhat az ember. Az, hogy a dolgoknak mélyebb értelmük van, eszünkbe se jut.
Valló Péter rendező sem akar robbantani, ezzel az alappal nem is lehetne, de azért tisztességesen megdolgoztatja a társulatot. Egész sor jó színészt választott ki a szerepekre. Az ő játékukon keresztül visz bele egy kis mai érzésvilágot a reformkori vígjátékba, illetve a hangeffektusok által üt réseket benne. Amikor már felvállalhatatlanul megmosolyogtató a szituáció, akkor például felharsan a békabrekegés, ami néha disznóröfögésként hat, ami nem lenne csoda, hiszen agrárország grófi birtokán vagyunk, ahol mindenki gazdálkodik. Amikor pedig az intéző, az uradalmi inspektor vagyonszerzési, illetve a párok összeboronálására vonatkozó "plánumait" fohászkodja az ég fel, akkor derült égből mennydörgést hallani. Végül még az eső is elered, mikor kipukkadnak ezek a "plánumok". További vígjátéki elemként csípnek a szúnyogok és hangsúlyosan röpködnek a bogarak. Valló és a színészek dúskálnak a bolondériában a karakterek kidolgozásánál, Sághy Tamás Elemir grófja ahányszor csak színre lép, elcsúszik a kavicsos sétányon. Amikor megdühödik, kulisszaszaggató indulattal gyökerestől kitép egy élő fát. Merthogy élő fák vannak a színpadon, műfüves környezetben. Vicces ötlet, hogy Kőrösi Csaba Mokány földesúrja zöldhagymával és jókora kolbásszal hadonászva hódít. Oberfrank Pál hozományvadász Kényesi bárója, mint a magyar vidéktől idegen figura, bohókásan túlozva szökdécsel, ezért nyíltszíni tapsot is kapott a bemutatón.
Az előadás mindennek ellenére nem nagy szám, ahogy kijövünk, elfelejtjük, de nagyon jó figurákat láttunk. A már említetteken kívül elemében van Nyirkó István, aki tökéletes választás az uradalmi inspektor szerepére, mert álmában is hozná a figurát. Dobra Mária Lidije egyszerű, illatos vadrózsa, ha már egyszer kertben játszódik a történet, virágok és fák között. Jó volt Csarnóy Zsuzsanna (Luca kisasszony), kiválóan egyensúlyoz elidegenítés és beleélés között. Lina, a fiatal özvegy szerepében Trokán Anna ezúttal semmi különös, korrekt, csinos, akárcsak Kovács Gergely Elekként. Az élő cigányzene, amit Kalló Zoltán hoz be a színpadra, annál inkább hangulatfestő.
Végül is nem elvesztegetett este, kicsit vallatóra fogtuk a magyar színjátszás múltját, hagyományait.
Kisfaludy Károly 1788. február 5-én született a mai Győr-Moson-Sopron megyéhez tartozó Téten.
A győri bencés gimnáziumban elhanyagolta tanulmányait, ezért apja katonai nevelőintézetbe küldte. Hadi szolgálatot teljesített 1811-ig. Leszerelése után Bécsben belevetette magát a művészeti életbe, festészetet tanult, majd visszatért Pestre, ahol akvarelljeiből élt. Ekkor kezdett színműírásba is. 1830-ban november 30-án halt meg tüdőbetegségben. Legismertebb művei: A tatárok (1811), A kérők (1817), Szeget szeggel (1827), Csalódások (1828), Csák Máté (1830).
