Kepes András: Gyűltek bennem a történetek

- Több mint negyven éve van a szakmában, és sikert sikerre halmozott.

- Nagyon szerencsés voltam az egész pályám során. Viszonylag fiatalon sikeres lettem, és gyakorlatilag ez végig tartott. Talán az utolsó két műsorom, a Világfalu és a Különös történetek volt minőségileg a legjobb.

- Rengeteg színésszel, íróval, művésszel készíthetett interjút, volt olyan, akivel a találkozás különösen nagy élményt jelentett?

- A svéd tévé stábján kívül például én voltam az egyedüli újságíró, akinek Gabriel Garcia Márquez interjút adott, miután átvette az irodalmi Nobel-díjat. Ő nagyon fontos személy volt az életemben és Woody Allen is, mert ő szintén nem nagyon állt szóba újságíróval. Ezek voltak azok az interjúk, amelyekről tudtam, hogy nagyon nehéz lesz őket összehozni, különösen abban az időben. Bizonyos szempontból szerencsém is volt, mert amikor a cannes-i tudósításokat készítettem a kollégáimmal, ez nyolcvan körül kezdődött, a Magyar Televízióban még nem volt senki, aki külföldön interjút készített volna, ebből kifolyólag aztán a külföldi sztárok mint valami furcsaságot fogadtak engem, a magyar tévést. Akkor mi még természetesen egy fillért sem tudtunk fizetni ezekért az interjúkért, utána pedig már olyan külföldi sztárokkal készült interjúk születtek itthon, akiknek dollártízezreket fizettek a tévések. Az már egészen más műfaj volt, én pedig abbahagytam. Úgy gondoltam: pénzért nem. Ez olyan, mint a szerelem, azért sem fizetnék.

- Legutóbb 2008-ban láttuk a képernyőn. Sok tévénéző hiányolja önt, sokan szerették a műsorait.

- A televíziós csatornák nem hívnak, én meg nem megyek. Nem beszéltük meg egymással, így alakult. Valószínűleg nem hiányzom nekik, de az igazság az, hogy nekem sem hiányzik már a televízió. Úgy érzem, azokra a műfajokra, amiket én szívesen csinálnék, például a kulturális műsorok, mint annak idején a Stúdió volt, vagy azok, amelyek egyszerre voltak szórakoztatóak és tartalmas beszélgetések, mint amilyen a Desszert, a különböző kultúrákat bemutató Világfalu, vagy a kimondottan igényes dokumentumfilmekből álló Különös történetek, egyrészt már nincs pénz, másrészt egészen más műfajok vették át a helyüket. Azokra a műfajokra, amelyekre azt mondják, hogy most igény van, nekem nincs igényem, amire nekem lenne, azokra pedig állítólag a televízióknak nincs.

- Több könyvet is írt, de a Tövispuszta az első szépirodalmi műve. Honnan az ötlet, hogy összefoglalja az elmúlt száz év Magyarországának történetét?

- Nagyon régóta szerettem volna szépirodalmat, kimondottan regényt írni. Az elmúlt évtizedek alatt csak gyűltek bennem a történetek, és mint egy vulkán, egyszerre kitörtek. Annyi történet, személyes sors jött össze, hogy bele se fért volna egy családregénybe, így hát kénytelen voltam hármas családregényt írni. Valószínűleg, ha ez nem az első regényem így hatvanon túl, hanem a tizedik, akkor kevesebb történet és kevesebb szereplő lenne benne. Így egy nagyon dús és nagyon vibráló alkotás született az alapanyagból. Volt még egy oka a regény megszületésének. Én általában több oldalról próbálok közelíteni a dolgokhoz. Sokan a szememre vetik, hogy túlságosan megértő vagyok, állandóan elfogadom másnak a véleményét, értékrendjét, én meg azt gondolom, az a tisztességes, ha az ember, mielőtt kimond egy szót, alaposan körüljárja minden oldalról. Ez a könyvnek az alapja is.

- Azt írta meg, hogy a kisemberek hogyan élték meg a maguk mikrovilágában az elmúlt száz évet, hogyan hajtották őket a politika, a történelem, a különböző események egyik élethelyzetből a másikba, és kiderül, hogy senki nem tudott érintetlen maradni, valahogy mindenki bemocskolódott vagy méltatlan helyzetbe kényszerült. Ez törvényszerű volt itt, Magyarországon az elmúlt egy évszázadban?

- Nagyon sokfelé a világban törvényszerű volt, de különösen Közép-Kelet-Európára érvényes, hogy a történelem adott esetben jobban formált bennünket, mint amennyire szerettük volna vagy amennyire mi magunk formáltuk magunkat. A regény története valószínűleg kicsit Magyarország története, de játszódhatott volna Csehországban, Szlovákiába, Romániában vagy másutt is. Az én alapkérdésem kétirányú volt: egyrészt úgy éljük az életünket, hogy gyakorlatilag nem is vesszük észre, mi zajlik körülöttünk, másrészt pontosan ezért, attól függően, hogy milyen sérüléseket szenvedett a családunk, milyen előzményeink voltak, ki hogy élte meg az elmúlt száz évet, mindenki másként meséli el a mi történelmünket, és nagyon nehéz két embert találni, aki hasonlóképpen gondolkodik ugyanarról az eseményről. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy ez egy hármas családregény lesz. Megmutattam, hogy három, társadalmilag nagyon különálló és különböző értékrendű család tagjai hogyan élik végig ugyanazt a történelmi periódust négy generáción keresztül. S hát a személyes sorsok az igazán érdekesek számomra, a szerelmek, barátságok, árulások, az apró hősiességek, a kis piszkos kudarcok, ami az életünk. Ez volt az életünk.

- Németországban például rengeteg irodalmi mű, tanulmány született, sokat beszélgettek nyilvánosan a régi bűnökről. Ők letisztázták a múltat, nálunk mindenki a régi, vélt vagy valós sérelmeit emlegeti. Ez a regény kiindulási alapja lehetne a múlt kibeszélésének.

- Ha ez fogalmazódott meg önben, akkor én rettenetesen boldog vagyok, mert igazából ez volt az egyik célom: hogy lehet elmesélni három-négy különböző szempontból ezeket a történeteket, és hátha ez másokat is segít abban, hogy megpróbálják a másik életét is megérteni. Azt érzem, hogy valóban mindenki a saját sérelmeiben lubickol, és képtelen arra, hogy esetleg annak az igazságát is megpróbálja megérteni, aki esetleg az övétől eltérő értékrendben, gondolkodásmódban, világlátásban létezik. Nem kell elfogadni, csak megpróbálni megérteni, és ez valóban az országok java részében lezajlott. Ha az ember három franciát, németet, olaszt vagy angolt leültet egymás mellé, és megkéri őket, meséljék el hazájuk elmúlt száz évének történetét, akkor ott lesznek közös fogódzók. Amíg erre nem vagyunk képesek, nem is számíthatunk arra, hogy ebben az országba valaha tisztességes párbeszédet folytassunk. Arra tettem kísérletet a Tövispusztában, hogy olyan értékrendeket is megpróbáljak megérteni, amelyek nem esnek egybe az én neveltetésemmel, tőlem idegenek, de úgy döntöttem, hogy megpróbálom kinyitni ezeket, hátha ez másokat is arra serkent, hogy azt mondják: próbáljunk meg egymással beszélgeti. A tévéműsoraim, pl. a Desszert is erről szólt: három nagyon különböző értékrendű, más társadalmi közegből származó, más kultúrájú embert leültettem az asztal mellé, és megmutattam, hogy tudnak egymással diskurálni. Visszatérve korábbi témánkra: a mai tévéműsorok arról szólnak, hogyan lehet vitatkozásra kényszeríteni embereket, miként lehet vitákat provokálni, az ellentmondásokat hangsúlyozni, én viszont mindig a közös pontokat kerestem, mert azt gondolom, ha nem leszünk képesek szóba állni egymással, akkor ebből borzasztó tragédiák származhatnak.

- A regény egyik tanulsága, hogy az emberek a legrettenetesebb körülmények között is megpróbálnak emberhez méltó életet élni, körülményeket teremteni, különösen a nők. Mindig hangsúlyozza, hogy az életében nagyon fontosak a nők.

- A történelem hősei rendszerint férfiak, a hétköznapi életé viszont a nők és az asszonyok. Én nagyon sokat köszönhettem/köszönhetek a nőknek: anyámnak, nővéreimnek, szerelmeimnek, feleségeimnek, lányaimnak. A könyvben kedvenc hőseim között több nő is van, és ezek nagyon fontos figurák, gondolom az érződik, hogy hihetetlen szeretettel foglalkoztam velük.

- A nők pedig hihetetlen türelemmel viseltettek a nagypolitika és a férfiak iránt.

- Sok esetben a kulcsa a világnak, hogy a nők milyen lehetőséget kapnak.

- Minden bizonnyal még sok érdekes története van, amelyek megírásra várnak.

- Most három komoly témával küzdök. Mindhárom azt szeretné, ha ő lenne a következő.

Névjegy:

- 1948 októberében született Budapesten. Általános és középiskolai tanulmányait három földrészen, három nyelven, kilenc iskolában végezte

- Az ELTE-n szerezte bölcsészdiplomáját, doktori címét pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetemen
- A Magyar Rádióban, majd a Magyar Televízióban, majd a TV2-n és az RTL Klubon dolgozott

- Számos amerikai egyetemen tartott előadást, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vendégoktatója, a Berzsenyi Dániel Főiskola tanára volt

- 2008 óta a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola tanára, az intézmény két kara közül az egyiknek, a Kommunikációs és Művészei Karnak a dékánja. Az utóbbi egy-két évben kollégáival létrehozták a kar művészeti részét, amelyen 12 művészeti szakot indítottak. Ez az oktatási műhely egyre sikeresebb
- öt lánya, két unokája van, a fia pedig négy hónapos