Tanítványok és Türelemkő

A könyvvel, amely most jelent meg a Magvető kiadónál, még az ismerőseit is meglepte a Pannon Egyetem nyugalmazott professzora.
 
- Professzor úr, gratulálok a kötethez, a recenziók dicsérik a szikár, higgadt magyar fordítást. Gondolom, sokan megkérdezték, de nem bírom megállni: honnan ez a naprakész kapcsolat a francia irodalommal? Hogyan lesz műfordító egy környezettudósból?

- Messziről kezdem a választ. Gyerekkoromban nagyon szegények voltunk, ennek ellenére én mindig szerettem volna franciául tanulni, nem tudom miért. Talán, mert nekem az volt az elegancia és a műveltség. Érettségi után kezdhettem el a Francia Intézetben tanulni. Későbbiek során, bármikor külföldön jártam, mindig vettem magamnak francia könyveket. Ez mostanában nagyon leegyszerűsödött, leülsz a számítógéphez, megrendeled Párizsból a könyvet és két nap múlva kihozzák Zircen. Atiq Rahimi könyvét feleségemtől kaptam 2008 karácsonyán. Elkezdtem olvasni, és szinte nem tudtam letenni a történet és a stílusa miatt. Ez az a forma, ami nekem rettenetesen tetszik, a nyers elbeszélésből indul ki. Végletesen lecsupaszított és érzékeny stílus. Jelen időben, előttünk zajlanak az események, mintegy dokumentumként megörökítve. Annakidején nekem Camus Közöny című regénye volt a csúcs. Az iskolapéldája annak, hogyan kell egyszerű mondatokkal mélységeket sejtetni. De hogy magyar példát is mondjak, ilyen Mészöly Miklósnak a Pontos történetek útközben című könyve.

- Alakulhatott volna másként is az élete? Lehetett volna akár író is, hiszen például a közelmúltban olvashattuk életrajzi regényét is.

- Mindig is vonzott az irodalom, de komoly író nem lett volna belőlem. Munkásszármazású voltam, oda mehettem egyetemre, ahova akartam. Lehet, meglepő, amit mondok, de politikai okok miatt nem lett belőlem bölcsész, mert 1953-ban nekem úgy tűnt, hogy a bölcsészetre túlságosan is rátette a kezét a politika. Azért mentem meteorológiára, mert a barátom oda jelentkezett. Akkor még nem sokan tudták, mi az. Ha azt mondtad, meteorológus vagy, általában megmosolyogták. Annak örülök, hogy ezt sikerült Magyarországon megváltoztatni, ma már ha azt mondod, meteorológia, vagy levegőkémia, senki nem nevet rajtad, nem beszélve arról, hogy milyen pontosak ma már a prognózisok.

- Hisz a véletlenekben?

- Több ilyen eset is volt az életemben. Nem tudom például, mi lett volna belőlem, ha 16 éves koromban, ifjúsági NB1-es mérkőzésen nem törik el csúnyán a lábam. Az olvasás és tanulás mellett a másik szenvedélyem ugyanis a futball volt. Az az érzésem, ez a kettő bennem egyszer csak összeütközésbe került volna, de nem került rá sor, mert ezt a sors csúnyán elintézte. Nagy tanulság, hogy ami abban a pillanatban rossznak tűnik, hosszú távon mindig az a jó. Ezt többször megfigyeltem.

- A Türelemkő egy iszonyúan kiszolgáltatott nő monológja. Talán az sem véletlen, hogy éppen ez a történet találta meg Önt, aki a női nem nagy tisztelője hírében áll.

- Nem tagadom, ámbár arra a konklúzióra jutottam, több más korombeli gondolkodóval együtt: az öregség egyik előnye, hogy az embert már nem érdeklik a nők. De ez a legnagyobb hátránya is. Egyébként, most olvasom a 2009-es Goncourt-díjas francia regényt, amit egy nő írt, nőkről. Marie Ndiaye, Trois femmes puissantes, nyers fordításban Három erős asszony című könyvéből már átültettem magyarra egy fejezetet, amely feltehetően egy szenegál nőről szól, aki belekerül a nagy afrikai áramlásba Európa felé. Nem is nagyon tudja, mi az, hogy Európa, csak annyit tud, hogy Európába kell menni, mert ott talán jó. Ezt azért is mondom, mert mi, az úgynevezett boldog egy milliárd ember, Európa és Észak-Amerika lakossága a saját problémáival van elfoglalva, és nem jut eszünkbe, hogy öt milliárd ember egészen másként él, nyomorog. És a jövőt ők fogják meghatározni. Mert ahogy a barbárok sem akarták annak idején megdönteni a római birodalmat, csak oda be akartak menni, úgy a menekültek sem akarják megdönteni az európai civilizációt, de be akarnak jönni. Európát hadsereg nem fogja elözönleni, valószínű, de ez a menekült áradat megállás nélkül jön és egyszer csak többségbe kerülnek. Ez egy egészen érdekes szituáció. Az, hogy az érdeklődés eltolódik ezek felé az emberek felé, a kortárs francia irodalomból és a díjakból is látszik. Bodor Ádám erdélyi származású magyar író írja egy helyütt, a művészethez nem elég a tehetség, az is kell, hogy valakivel valami történjen, hogy sorsa legyen, egyébként nincs miről írni.

- A születésnap, a kerek évfordulók számadásra késztetnek. Kinek tartozik örök hálával?

- A feleségemnek. Mostanában többször eltöprengek rajta, ahogy ülök otthon a számítógép mellett, vagy kint a kertben, a zirci házunkban és süt a nap, előttem a gyönyörű bakonyi táj  hogy ha lenne mennyország, mint ahogyan nincs, az ugyan mivel lenne jobb? Megtaláltam a tökéletes harmóniát, amit elsősorban Áginak köszönhetek. És természetesen azoknak is hálás vagyok, akikkel együtt dolgozhattam.

- Eredményei közül mire a legbüszkébb?

- A tanítványokra és a tudományos munkáimra, amiket külföldön is publikáltam, világhírű, jó szakfolyóiratokban, hogy tudjanak rólunk, magyarokról. Volt egy olyan könyvem, amit a világ számos részén lefordítottak és tankönyvként használtak. Büszke vagyok rá, hogy vannak fiatalok, akik folytatják, azt, amit én a semmiből kezdtem. Soha nem felejtem el, 1966-ban, amikor megkaptam a kandidátusi oklevelemet, a tudományos minősítő bizottság elnöke, Tolnai Gábor, azt mondta, meg fogják látni, hogy az igazi tudós nem arra büszke, amit ő csinál, hanem a tanítványaira. Ez az igazi tudós sikerélménye. Én ezt megjegyeztem és tényleg így van.