Olaszok a magányról, elmúlásról, dicsőségről

Madarász professzor tavaly Kultusz, vita, feledés címmel jelentette meg tanulmánykötetét. Legújabb, huszonhetedik könyvében - A legfényesebb századforduló - a XVIII-XIX. század olasz irodalmával foglalkozó tanulmányait gyűjtötte össze. A negyvenhét éves szerző pályája bámulatos, csaknem másfél ezer publikáció áll mögötte, több mint 110 kötetet szerkesztett, és tisztségeinek sora is jelentős. A legfényesebb századforduló című munkája is igazolja, hogy a kisujjában van az olasz irodalom és kultúra, a legapróbb részletekre is kiterjed a figyelme, s miközben átnyújtja briliáns művelődéstörténetét, érezzük ennek a szellemi, filológiai bőségnek a zavarát.

Madarász Imre legszívesebben mindent elmondana a kiragadott szerzőkről és művekről, de mivel ez képtelenség az adott terjedelemi határokon belül, szűkít és sűrít, így aztán utalásai, kitekintései megdolgozzák figyelmünket. De megéri a fokozott összpontosítás, mert tanulhatunk, szélesíthetjük homályos ismereteinket. Madarász modelljei így vagy úgy, de géniuszok. Bevezetőjében mindjárt kedvet is csinál az olvasáshoz: "a legfényesebb századforduló két, külön-külön is ragyogó aranyszázadot kötött össze olyképpen, hogy felvilágosodás és 'felújulás' (Risorgimento, reformkor stb.), klasszicizmus és romantika alapvető értékei és jellegzetességei  'értelem és érzelem', 'ratio' és 'passio', egyetemesség és hazafiság, megújulásvágy és hagyománytisztelet, tökéletesség-igény és a végtelenség szomjúhozása... A sort Cesare Beccaria (1738-1794) nyitja meg, ő filozófus volt, és a büntetőjog elméletének kidolgozását tűzte ki célul. Beccaria az emberek közti társadalmi-politikai egyenlőtlenséget elítélte, és a törvény előtti egyenlőséggel próbálta ellensúlyozni" - írja a szerző.

A filozófus tisztelte az egyéni szabadságot és gyűlölte a zsarnokságot. Ellenezte a halálbüntetést, amelyről azt mondta, hogy nem tartja vissza az embereket a "társadalom megsértésétől". "Minden idők magányosainak örök barátja", Vittorio Alfieri (1749-1803) folytatja a nagyszerű olaszok panteonját. Alfieri az individualizmus és a magány költője volt, a magány költészetének kulcsszava. Madarász verselemzésekkel mutatja be ennek mélységeit, magasságait. Vincenzo Monti (1754 1828) más ember, más jellem, mint Alfieri. Montival nagy köpönyegforgatóként találkozunk: "Napóleon személyi kultuszának nem akadt Montinál rangosabb, nívósabb és hatékonyabb propagandistája". A "császári költő" (poeta cesareo) ma is képes lett volna minden kormányt kiszolgálni. Jellemén, habitusán elgondolkodhatunk.

Terjedelmes elemzés foglalkozik a kötetben Ugo Foscolóval (1778-1827). Az elmúlás és a halál áll műveinek középpontjában, de Foscolo másról is híres: rengeteg szerelme és szeretője volt, szerelmes leveleit 639 oldalas kötetben adták ki. "Mert, jaj, virág sem / nő oly halott felett, kit nem dicsérnek / s akit szerelmes, fájó könny se tisztel" - írja Foscolo A síremlékek című ódájában. Egyébként előszeretettel tanulmányozta Anglia sírkultuszát és sírköltészetét.

Alessandro Manzonival (1785-1873) zárul a kötet. A költő nemcsak A jegyesek című darabjával lett híres, hanem a Napóleont elsirató Május Ötödike című 108 soros ódája is megőrizte nevét. A műnek hat magyar fordítását ismerjük, Madarász részleteket közöl ezekből. Köztük van a Bóka László-, a Rónai Mihály András- és a Csorba Győző-féle változat. Napóleon "igaz dicsőségében" kedvünkre tallózhatunk.

A nagy emberek emléke is mindinkább címszavakra redukálódik - jegyzi meg egy helyütt Madarász Imre. Magával ragadó kötete olasz kultúrtörténeti és irodalmi tájakon barangol, és arra inspirál bennünket, hogy kalandozzunk minél többet "hazai vizeken" is. A felejtés ugyanis "egyetemesnek" látszik.