Megfestett szeretők között

Se a telefonkönyvet, sem a nevét, sem a számát és így persze a lakcímét sem találtam. Futottam néhány kört, de akiket kérdeztem, nem tudták az elérhetőségét. Végül Hegyeshalmi László festőművész, a veszprémi Művészetek Háza igazgatója segített, megadta Enyedy mobilszámát. A hét elején, kedden délelőtt hívom is, megbeszéljük, hogy délután három és négy óra között érkezünk a fotós kollégámmal, de külön-külön. Nekem úgy jön ki a lépés, hogy pont háromra odaérek az egyetem fölötti kis utcába. Szemerkél az eső, Enyedy Károly a háza előtt a járdán vár, kabátban, kucsmában, esernyő alatt. Kijött elém, mert nehezen nyílik a kiskapu, mondja, én meg arra gondolok, ha később jövök, akkor is itt les rám, esőben, szélben, hidegben. Amint megyünk befelé az udvarba, Károly megjegyzi: 
- Elromlott a záram, de ennek óriási előnye van, idegenek nem tudnak bejönni. Pár éve a hajléktalanok egy éjszaka leemelték a kaput, zörgettek, dörömböltek ajtón, ablakon, de elzavartam őket. Az udvar már első ránézésre hatalmas dzsuva, valóságos mini őserdő, sűrűn benőtték a növények és a bokrok, az elvadult hosszú szárak és ágak alázatosan, kiszolgáltatottan a földre hajolnak, megtörnek, így télen lehangoló látványt nyújtanak. Valószínűleg látszik rajtam a döbbenet, mert Károly rögtön mentegetőzni kezd: - Nyaranta kitakarítom a kertet, minden csupa zöld, a virágok nyílnak. Nekem erre az állapotra van szükségem, ebből merítem az erőt, a növények között festek, ott vannak a motívumok az orrom előtt. Enyedy Károly körülbelül ötven-hatvan méterrel arrább, egy sarki házban született, de a házat 1945 tavaszán lebombázták, a család átköltözött ide. A mostani épület kétszobás, 1940-ben épült, kívül eléggé lerobbant állapotban van. Károly a szülei halála óta, idestova 28 éve egyedül él a házban. Nincs kapucsengője, vonalas telefonja sohasem volt, a mobilt hatvanadik születésnapjára egyik unokatestvére lányától kapta ajándékba, a szolgáltató cég minden alkalommal ingyen feltölti a kártyáját. Megdöbbenésem tovább fokozódik a házban. Az előszoba jéghideg, az utcára néző két szobában ugyan meleg van, de a puritán, elhasznált környezet engem elszomorít. Károly nem emlékezik arra, hogy mikor meszeltek, festettek nála utoljára. 


Fotó: Napló

Az enyészet lassan szétmar mindent. A belső szobában ülünk le. Körülnézek. A falnak döntve festmények és rajzok. A pár darab bútor régi és rozoga. Az ablak előtt sezlon áll, Károly itt szokott aludni, de ezekben a napokban az időváltozás miatt inkább a fotelban tölti az éjszakát, fájnak az ízületei, sajognak a csontjai. Gyógyszert elvből nem szed. - Az emberek agyontömik magukat gyógyszerrel - mondja felindulva. - A vállalatnál, ahol dolgoztam, naponta 10-15 furgonnal vitték a patikákba a gyógyszert. Ez őrület! Aki rászoktatja magát a gyógyszerre, az rövid időn belül beutalót kap valamelyik temetőbe. Ezen vitatkozunk, nevetgélünk egy kis ideig... 
A kopott, rücskös padlón könyvek, folyóiratok hevernek, itt-ott régi rádiók porosodnak, az egyiken még hallgatták a legendás 1953-as angol-magyar focimeccset; a sarokba tolva egy bedöglött tévékészüléket látok, a kis asztalon levő viszont újnak látszik, működőképes. Károly csendben kíséri a tekintetemet, majd megszólal: - Tudom, azt mondják rólam, hogy igénytelenül élek, de aki nagyot akar csinálni, annak szerényen kell viselkednie. Én nem tudnék másként létezni, hiába mennék egy luxuslakásba, ott lebénulnék, mert ehhez a környezethez szoktam. A nők is azért hagytak el mindig, mert nem adtam el a házat, nem költöztem el. Erre senki nem tudott rávenni. Akkor az én életemnek már vége lett volna. Központi fűtésem és meleg vizem csak 1985 óta van. Előtte olyan hideg volt a lakásban, hogy a fürdőszobában napközben jéggé fagyott a nyitva hagyott csapból folydogáló víz. Amikor a nők meglátták, hogy milyen elmaradott körülmények között lakom, azonnal leléptek. 

Enyedy Károly már a technikumban festegetett, érettségi előtt nyolcvan képét kiállították az iskolában. De igazán Vágfalvi Ottó festőművész balatonfűzfői képzőművészeti szakkörében kezdte el tanulni a mesterség fogásait, titkait, Vágfalvi jó másfél évtizeden keresztül korrigálta Enyedy képeit. - Negyvenhat éve festek intenzíven - mondja eltökélt hangon. - Diákkoromban a nagy festőkről, Leonardo da Vinciről, Van Goghról, Munkácsyról olvastam könyveket, és úgy láttam, nekem ezt kell csinálni, még akkor is, ha nem leszek olyan nagy festő, mint ők. Tizenöt éven keresztül felvételiztem a főiskolára, de elutasítottak állandóan, csak három alkalommal jutottam be a második körre. Károly úgy érzi, hogy most kezd feljönni a képzőművészetben. Elszántan, szenvedélyesen hisz ebben. Önmagában. Hajnalban kel, nyolc órától délig rajzol, majd önkiszolgáló étteremben ebédel, délután pedig fest. Ősztől tavaszig a közeli erdőbe jár sétálni, közben megfigyel, meditál. Szereti a vizet, a Balatont, tavaly nyáron száztízszer úszott a tóban. Szívesen olvas, kívülről fújja a magyar politikai perekről szóló könyveket. Este megnézi a tévéhíradót, átkapcsol a labdarúgó-mérkőzésekre, és imádja az Aga- tha Christie regényeiből forgatott filmeket, mert az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartják az embert, hogy ki a gyilkos. Amúgy pedig nem nagyon nyitják rá az ajtót. Két macskája van, eteti őket, de a házba nem mehetnek be. Járjuk a szobákat, oda és vissza. Károly megáll egy-egy képnél, izgatottan, szinte extázisban magyaráz: - A stílusom eléggé összetett, expresszív, szürrealista és futurista vonulat egyaránt jellemzi. Időnként teljesen átdolgozom a munkáimat, több réteget ráfestek egy képre, vagy összeragasztom őket, a papírt háromszor-négyszer felhasználom. Annyira rossz képet soha nem csináltam, hogy ne tudnék alakítani, változtatni rajtuk. 
A természet mint megfestendő téma már nem nagyon érdekel, igaz, nyáron azért festek tájképeket is. Szeretek játszadozni, belelátni az alkotásaimba. Fejeket, alakokat készítek, külön-külön vagy a kettőt együtt. - Rámutat egy közepes méretű festményre. - Ez eredetileg egy jelentéktelen kép volt két ülő nővel. A napokban kevés festékkel konkrétabbá tettem a megjelenő formát: kirajzolódik egy kalapos nő arcképe, miközben áttűnik rajta az első réteg a Balatonnal, a testek formájával. A színeknek itt nincs szerepük... A kezemmel, az ujjaimmal festek, közvetlenül a képre nyomom rá a festéket, így lendületesen, de kevés mozdulattal nagy felületeket tudok megcsinálni. Közben iszonyatosan bömböl a popzene a rádióból, én pedig be- lefeledkezem a munkába... Nem szabad másért harcolni, csak azért, hogy az ember képes legyen megvalósítani az elképzeléseit. Károly színes kartonlapokat rakosgat elém. Mindegyik remek, modern kompozíció. Egy kamaratárlatra való van belőlük. - Ezek a Szilágyi Lacinak is nagyon tetszettek - jegyzi meg. - Őt az egyik legnagyobb magyar festőnek tartom, ösztönös művész volt. A tehetséget megtanulni nem lehet, a készséget fejleszteni lehet, arra jó a főiskola... Zokogtam Laci temetésén, a Környei Ágota és a Piller Csaba támogatott. Enyedy Károly csak kevés képet adott el, a szíve fáj értük, képtelen megválni tőlük. - Örökké a saját életemet festem. - A hangja elhalkul, fátyolos lesz. - Azt mutatom meg, hogy milyenek voltak a szüleim, és azok a nők, akiket szerettem. Érzések, párhuzamok kavarognak bennem. Romos házakat, elhagyott vízimalmokat is festettem, azokon is az egyedüllét, a magány látszik. Így öregen a magány néha kibírhatatlan állapot, az ember idegrendszerét teljesen kikészíti... Én tehetek róla, mert válogattam. De nem akartam sem magamat, sem másokat becsapni. Akadt, akit szerettem, de neki nem kellettem... Szerencsére. Akkor nyilván pénzért kellett volna festenem, és teljesen elvesztettem volna az egyéniségemet. 

Károlyt gyakran kérdezik, hogy mi lesz a képeivel. - Hát igen, a halál... Hogy félek-e tőle? Ha arra gondolok, hogy a képeimen keresztül megmaradok, akkor nem félek.