Emlékek hídján a szent pápával

Sokan, sokféleképpen írtak róla életében és a gyász perceiben. Sokan, sokféleképpen értékelték küldetésben eltöltött munkásságát, mondván: II. János Pál pápa egyszerre volt a konzervativizmus és a modernség apostola. Számomra, aki a tömegkommunikáció munkásaként, de egyszerű zarándokként is találkozhattam vele három alkalommal is (egyszer a kegyelem megadta, hogy közvetlen közelből is megtapasztalhattam karizmatikus személyiségének sugárzását), leginkább azt a szent embert jelenti ő, aki egész életét a krisztusibb világ megteremtésére áldozta, s főpapi, vallási diplomáciai, erkölcsteológiai és irodalmi munkássága szüntelen küzdelem volt ezért. II. János Pál pápa erejét meghaladó módon is képviselte, teljesítette a krisztusi küldetést: hirdetni az egész világon Isten igéjét, üzenetét, a szeretet civilizációjának egyetlen lehetőségéről meggyőzni az emberiséget. Apostoli útjain, bárhol járt, ezt a feladatot teljesítette engedelmesen.

A már nagybeteg II. János Pál pápa megáldja a hívőket szobájának ablakából 2005. március 30-án (Fotó: archív)

Amikor 1991-ben először találkozhattam vele első magyarországi látogatása során Máriapócson, majd Debrecenben, megtapasztalhattam csendes, szerény, nyílt egyéniségét, kapcsolatkereső, kommunikatív személyiségét, ahogy odafordult az őt fogadó, az őt hallgatni vágyó emberek felé. Neki a hívek serege nem volt tömeg, személyes tudott lenni mindenkivel. Bár a diplomá- ciai fegyelem megkötözte őt is, mégis minduntalan „külön utakra” indult, kitört a biztonsági emberek hálójából. Kiszállt a pápamobilból, és közel ment az őt, a jóságos Krisztust lelkében magyar földre hozót látni akaró közösséghez. Bement a sorok közé, s érezhető volt, szinte lángolt a lelke, hogy megérinthesse az ujját, a fejkendőjét az őt tekintetükkel kísérő, biccentő mosolyáért repeső öregeknek, és megsimogatta a kisgyermekek arcát, megáldotta az eléje járuló, ajándékot átnyújtó fiatalokat. Sosem felejtem Győrött annak a csizmás falusi bácsinak a mozdulatát, aki az előtte elguruló pápamobil hátulját kezével végigsimította a szeretet jeleként. Elesetteket, betegeket tudott gyógyítani egy szelíd mosolyával, közvetlen, vigasztaló mozdulatával. És bizonytalankodóknak, aggodalmaskodóknak adott megerősítést, biztatást hányszor: „Ne féljetek a jövőtől! Krisztus által hinni tudtok a jövőben, akkor is, ha nem tudjátok felismerni még a körvonalait sem. Ti az Úrra bízhatjátok magatokat a jövőben, és így felülkerekedhettek a bátortalanságokon, amit a feladat nehézségével és a jutalom értékével szemben éreztek.”

És azok a felejthetetlen megérkezések! Amikor a repülőgépről leszállván megcsókolta hazánk földjét, Szent István országának földjét! És persze minden földet, ahol csak járt, Isten teremtett világának bármely pontján.

Emlékszem a debreceni ökumenikus istentiszteleten mondott szentbeszédére, amikor református, evangélikus, unitárius, görög katolikus, baptista, zsidó egyházi vezetők társaságában kiengesztelődésre, egységre, összefogásra buzdított. És fejet hajtva megkövette a református testvéreket a gályarab mártírok emlékműve előtt. „Bízzuk Krisztusra életünket, aki előbb szeretett minket, és Jó Pásztorként életét áldozta értünk” – hirdette, amerre járt.

Rómában 1993-ban a keresztény családok fesztiválján (Familyfest) közvetlen közelből hallgathattam a szentatyát, amikor a családok küldöttségét fogadta. Visszacsengenek bennem szavai, amelyekkel méltatta a küldöttséget: Ti az egységért, a családi békéért a szeretet himnuszával küzdötök, az Isten házát, a béke templomát építitek szentháromságos életetekkel. Tanúskodjatok továbbra is Krisztusról a világban! A szeretet küldötteként zárta szívébe az ország 1996-ban azután Pannonhalmán és Győrött is. Szorgalmazta megerősödésünket magyarságunkban, hitünkben. Mert tudta, hitben és nemzetben gondolkodni az erkölcsi alap a jövőhöz. Hiszen az ő lelki fejlődését is e kettő alapozta meg: Krisztus, valamint hazája, Lengyelország szeretete. Amikor 1999-ben, mint zarándok Lengyelországban járhattam baráti körben az akkor odalátogató szentatya nyomában – aki a magyar királylányt, lengyel királynét, Kingát emelte a szentek közösségébe –, megtapasztalhattam azt az óriási erőt, amit a hit a lengyel nép mindennapjaiban jelent. Végig, amerre csak járt a főpásztor, nemzeti és pápai zászlók színes forgatagával felpántlikázott utakon haladtunk az ország belsejébe. A házak ablakaiban virágok közé helyezett pápaplakátok sora jelezte Wojtyla szülővárosában, Wadowicében, de Krakkóban és Czestochowában is: a lengyel nép ünnepel, köszönti nagy fiát, a béke, a szeretet, a hűség krisztusi küldöttét. És minden templomban, ahová csak betértünk, a rózsafüzér pergett az imádságos ujjakon. S a szentatya képei mellett minden ablakból a Szűzanya is kitekintett védelmezettjének köszöntőire. Szinte látom most is jellegzetes üdvözlő mozdulatát, amint karját a magasba lendíti azok felé, akik – mint az emmausziak – lángoló szívvel, szeretettel rajzanak elé. És hallom a sokaság ritmikus hanghullámzását, amint ismételgetik egyre gyönyörű pápai jelmondatát, szerelmes vallomását az Egyház Anyja felé: Totus tuus , Totus tuus

Nem véletlen, hogy e gazdag, nemes és tiszta, emberséges életút végén a temetésére összegyűlt sokaság a gyász perceiben sem csüggedt el, hiszen szelleme, lelki jelenléte, jól ismert huncut, testvéri mosolya ott volt velük, ott maradt velük, s így közös sóhajtással, egy akarattal szakadt ki belőlük a kérés: Santo subito! (Azonnal szent!). Hiszen mindenki tudta, meggyőződéssel vallotta, hogy már életében is szent volt, s erre áldást, pecsétet szeretett volna kérni máris hivatalosan.

Testamentumában olvasom, hogy megköszönte a Mennyei Atyának, hogy élhetett, hogy a Teremtő lengyelnek akarta őt, s hálát adott azokért is, akikkel a Szent Szűz összekötötte az életét, akikhez elhívást kapott hosszú szolgálata alatt. Akiket Krisztushoz vezethetett, s akiknek le tudta fogni fegyvert szorító markát – mint Jézus a kardot rántó Malkusét –, hogy rávilágítson: a vad és érzéketlen világban csakis a szeretet lehet a fegyvere Krisztus követőinek.