Meghalt Flaskár István

Karácsony előtt azt mondta, ilyen fájdalmakkal már nem érdemes élni. Legjobb lenne meghalni. De neki a legnagyobb fájdalma, az igazi bánata az volt, hogy tavaly elvesztette nagyobbik fiát. Ebbe egyszerűen nem tudott bele törődni, bele nyugodni. Állandóan ez a tragédia járt a gondolataiban, amikor beszélgettünk.

Néha azért hívjál fel, szokta mondogatni a telefonbeszélgetések végén. Tizenhárom évig dolgoztunk egy szobában. Oda járt hozzá a megyéből mindenki. A Flaskárpistához! Legendás történetek helyszíne volt a szerkesztőség sportrovata. Hétfőnként a nagyüzem, amikor mindenki nála érdeklődött az eredményekért. Amolyan információs központ is volt. Hiszen se internet, se mobil telefon nem segítette akkor az újságírói munkát. Papír hegyek az asztalán, de amikor valaki kért tőle valamit, felpattant az írógéptől, szinte azonnal kihúzta a kért eredménylistát. Nyugdíjasként is fáradhatatlanul dolgozott. A modern technikát is megtanulta kezelni. Több, mint ötven évig szolgálta a Naplót és tudósította a Nemzeti Sportot, amit aranygyűrűvel is elismertek. Precízen, pontosan végezte munkáját. Ott volt mindenhol, ahol a labda pattogott. Energikus, dinamikus, időnként harsány volt. Egyszer emeletnyi távolságból a főszerkesztői szobáig hallatszott a hangja.Erdélyi György megkérdezte, mit csinál a Flaskárpista? Tapolcával beszél, válaszoltak a kollégák. És akkor miért nem használja a telefont, érdeklődött tovább a főnök?...

Vidám, huncut mosolyú, tréfát szerető sportrovatos volt a Pista! Akik, ismertük, szerettük és nem feledjük. Mert egy igazán nagy generáció emblematikus tollforgatója, a szakma óriási munkabírású újságíró volt.
Gondolatainkban tovább élsz, nyugodj békében Pista bácsi!