Élet a lábamputáció után: a baleset még jobban összekovácsolta Lászlót és Dorinát

A jó kedély, a pozitív gondolkodás ugyanis nagyon fontos ahhoz, hogy az ember képes legyen elfogadni, illetve feldolgozni azt, hogy egyik napról a másikra elveszíti a lábát – összegzi az elmúlt másfél évet Kiss László.

A fiatalember 2016. március 28-án Balatonakarattyánál, a 71-es főúton olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy amputálni kellett a bal lábát.

– Az autózás az életem volt, imádtam a kamionokat, a gépeket, a technikát, meg aztán segíteni is szeretek másoknak, ezért mentem el autómentőnek. Jártam sokfelé, párommal is autóztunk külföldön rengeteget, még veszélyes helyzetbe sem kerültünk soha, idézi az előzményeket Laci almádi otthonában. A beszélgetés alatt egy percre sem mozdul mellőle párja, Kocsis Dorina. Majd felváltva így folytatják: szép családi programot terveztek március 28-ra, húsvéthétfőre, de nem sokkal éjfél után balesethez hívták Lacit Akarattyára.

– Azonnal indultam, egy lerobbant utánfutót kellett menteni, az éjszakában láthatósági holmi is volt rajtam természetesen, amit mindig viseltem. Dolgoztam annak rendje-módja szerint, mikor hirtelen éktelen fékezést, csikorgást, csattanást hallottam, és a másodperc tört része alatt nekizuhantam az előttem álló autómentőnek. A nekem csapódó BMW 25 méterre lökte el a 3,5 tonnás, kézifékkel és ékekkel rögzített járművemet – érzékelteti a borzalmas ütközés erejét Laci.

A fiatalember már csak arra emlékezett, hogy az aszfalton fekszik, borzalmas fájdalmat érez, nagyon fázik, lábából ömlik a vér, valakitől kötelet kért, azzal szorította el a lábát, míg a mentők kiérkeztek. Említi, ma sem érti, hogy az ember ekkora fájdalmak és ilyen borzalmas látvány mellett, ami elé tárult, hogyan és miből merít ennyi, szinte emberfeletti erőt, hogy saját, agyonroncsolódott, erősen vérző lábára saját maga tegyen erős szorítókötést. A sípcsontján háromszoros nyílt törés lett, a lábfeje és a bokája a felismerhetetlenségig roncsolódott össze. Párja, akit telefonon értesített a balesetről, az aszfalton látta meg Lacit temérdek vérben, aztán - ahogy fogalmaz Dorina - a kórházban az idő örökkévalóságnak tűnt. Sokáig küzdöttek Laci lábáért, de sajnos nem lehetett megmenteni, térd alatt amputálni kellett.

Laci és Dorina állítja, feladni soha nem szabad, a legapróbb dolgoknak, egyetlen pillanatnak is örülni kell. Az élet számtalan érté- ket, ajándékot tartogat akkor is, amikor az ember úgy jár, mint én - mondja Laci
Fotó: Kovács Erika

- Azt senkinek nem kívánom, amikor felébredtem, és a takaró alatt a lábamnak hűlt helye volt, mondja a fiatalember, aztán őszintén beszél arról is, hogy felmerült benne, mi lesz, ha a fiatal, szép párja elhagyja, hiszen fél lábbal már más lesz az élete. - A találkozásunknál a kórházi ágyon megkönnyebbültem, rémálom volt, amire gondoltam, mondja. A fiatalember felidézi azt is, hogy a fiatal, aki a balesetet okozta, szintén kórházba került, mert megsérült, meglátogatta Lacit, és bocsánatot kért tőle. - Jólesett a szemébe nézi, aki ezt tette velem, de az az igazság, hogy haragszom rá, mert tudomásom szerint italosan ült autóba - fogalmaz Laci.

- Hogy milyen lett az életünk azóta? Teljesen megváltozott, szögezik le mindketten. Mondják, ami előtte természetes volt, az ma már nem az, lefutni a lépcsőn protézissel ma már nem egyszerű feladat, anyagilag is kedvezőtlenül alakultak a dolgaik, de minden pillanatban örülnek annak, hogy Laci túlélte a balesetet, és együtt lehetnek ma is. Jó, hogy több időt tölthetnek egymással, strandra is járnak, amire korábban nem jutott idejük. Először szokatlan volt nekik, hogy megbámulják Lacit a strandon, főként a gyerekek, akik már robotlábúnak is nevezték, de ezen ma már mindketten csak nevetnek. Abban, hogy egy ekkora változást túléljen mentálisan is az ember, hatalmas segítséget jelent a család, illetve a barátok, akik kezdettől fogva viszik magukkal minden programra Laciékat. Tavaly nyárra, miután még a baleset előtt megtartották az eljegyzést, azt tervezték, hogy Dorina néhány hétig Kanadában gyerekeket tanít, később pedig közös kubai út, majd esküvő is szerepelt terveik között. Ehelyett a baleset miatt hosszú rehabilitáció várt Lacira, és Dorina sem utazott el, végig párja mellett maradt.

Laci ma autómentés helyett ipari fűnyírást vállal öccsével együtt, Dorina pedig halasztott az egyetemen, pénztárosként dolgozik, mert a jövedelmük jóval kevesebb lett, a pénzre pedig szükségük van. Az esküvőt későbbre tervezik, azon túl, hogy anyagilag is össze kell magukat szedni, mindkettejüknek meg kell nyugodni a megrázkódtatás, a történtek után. Laci havonta ötezer forint baleseti járadékot kap. Azt mondja, jóval több pénz is járna neki, ha legalább 31 százalékban rokkantották volna le a 28 százalékos mérték helyett. A minap értesítették arról, hogy a baleset kapcsán a bírósági tárgyalást májusról októberre halasztják el, a biztosítási ügy is folyamatban van, így még egy fillért sem kapott.

Lacit és Dorinát a baleset még jobban összekovácsolta, és azt soha nem hagyják, hogy a másik egy percre is szomorú legyen! - Feladni soha nem szabad, apró dolgoknak, egyetlen pillanatnak is örülni kell, az élet számtalan értéket, ajándékot tartogat akkor is, amikor az ember úgy jár, mint én, mondja boldogan Laci.