Hermann Róbert történész a forradalomról, a fiatalokról és a 12 pontról

– A történész ma hogyan értékeli a ’48-as márciusi forradalmat?

– A magyar helyzet speciális volt, mert március 15-én ugyan valóban kitört a forradalom, de az igazán nagy eredményt nem a forradalom érte el, hanem a Pozsonyban ősz óta ülésező, utolsó rendi országgyűlés. Kossuth Lajos Pest megyei képviselő március 3-án elmondta az úgynevezett felirati beszédét , amelyben követelte az egy évvel korábban megfogalmazott Ellenzéki Nyilatkozatban foglalt legfontosabb reformelképzelések elfogadását. Március 14-én – a párizsi, majd a bécsi forradalom okozta rémületben – a felsőtábla elfogadta Kossuth javaslatát. Másnap, március 15-én tört ki Pesten is a forradalom. A 12 pont meghirdetése lényegében a reformellenzék fő programpontjait foglalta össze, amelyeket néhány helyi követeléssel egészítettek ki, mint például a politikai foglyok kiszabadítása, a nemzeti bank felállítása, és az idegen csapatok kivonása, illetve a magyarok hazahozatala. A tömegek számára – nyilván a közérthetőség kedvéért – jelszószerűen leegyszerűsített követelések olyan általánosságokat fogalmaztak meg, amelyek nem csak egy konkrét helyzetben érvényesek. Későbbi történelmünkben bebizonyosodott, hogy értelmezhetők és érvényesek minden olyan korban, amikor az adott uralmi rendszer válságba kerül. A ’48-as március szelleme hatott 1956-ban, majd a ’70-es évek ellenzéki tüntetéseit motiválta a rendszerváltásig. És képes hatni ma is. Nem véletlen, hogy az ellenzéki erők a 12 pontot napjainkra lefordítva meg tudják szólítani az embereket.

– Most is lesznek március 15-én tüntetések. Hogyan vélekedik erről?

– Kár azon sopánkodni, hogy a politika kihasználja a történelmet. A politika már csak ilyen, s ez nemcsak most jellemző, hanem már az ókorban is így volt és azóta folyamatosan. Arra kell vigyázni, hogy a kettő ne csússzon össze. Azért, mert egy politikus mond valami pártállástól függő értelmező jellegű beszédet ’48-al kapcsolatban, még nem szabad neki elhinni, hogy hűen tükrözi az akkori történelmi valóságot. Hogy konkrét példával is éljek: a menekültválság kapcsán lehet párhuzamot vonni az 1848–49 utáni magyar emigrációval, de tudni kell, hogy a különbözőségek számosabbak, mint az azonosságok. Különös tekintettel arra, hogy akkor a magyarok emigráltak, viszonylag csekély számban, politikai okokból, most pedig hozzánk érkeznek nagy számban menekültek, részint politikai, részint gazdasági okokból.

– Egyetemi tanári tapasztalatai szerint a mai fiatalokat mennyire érinti meg a márciusi ifjak forradalmi lendülete?

– Az 1790–1867 közötti korszakot oktatom, s elég sokan eljárnak az előadásaimra, pedig nem kötelező a részvétel. A hallgatók között minden évfolyamon többen választják szakdolgozattémául ezt a korszakot, a doktori képzésre is vannak jelentkezők. Nem gondolom, hogy csak az én kedvemért tennék, vagy mert gazdag magyar és német nyelvű forrásanyag áll rendelkezésre és viszonylag könnyebben lehet új kutatási eredményeket produkálni. Szerintem sokat számít, hogy ennek a korszaknak, illetve a korszak szereplőinek arcuk van. A jelentős szereplőkről pontosan tudjuk, hogy mit tartottak fontosnak, mit gondoltak, mert saját kezűleg írták le az intézkedéseiket, az indokaikat, javították a rendeleteket. 1867 után, a polgári állam kialakulásával ez már sokkal nehezebben követhető. A személyes attitűd közel hozza a történelmet a fiatalokhoz, akiknek egyébként is „bejön” a lázadó, újat akaró, a fennálló rendet megkérdőjelező szellemiség.

– Ön szerint ki volt a forradalmi korszak legfontosabb személyisége?

– A személyes kedvencem Görgei Artúr, aki rendkívül komoly katonai teljesítményt nyújtott, de mivel ez az időszak nem elsősorban a háborúról szólt, hanem a polgári átalakulásról, mindenképpen Kossuth Lajost tartom a kor meghatározó személyiségének. Szerintem méltatlanul elfeledett figura a nagy szervezőkészséggel rendelkező Szemere Bertalan belügyminiszter, és elismerésre méltó, nagyon komoly politikai teljesítményt nyújtott Batthyány Lajos, az első független magyar kormány alkotmányos miniszterelnöke. De nagyon sokat számít a kor, amely kivételes esélyt adott ezeknek a kiemelkedő tudású politikusoknak a történelem alakítására. ’48-nak emiatt van kivételes vonzereje ma is a fiatalok körében. De fontos az is, hogy ezt az ünnepet még nem sikerült tönkretenni.

– Ezt hogy érti?

– A különböző politikai erők igyekeznek – mint minden ünnepet – ezt is kisajátítani maguknak, de szerencsére az egymásnak feszülés nem járt olyan sikerrel, mint például az ’56-os forradalom esetében.

– Ön szerint hol tartunk a ’48 –49-ben elképzelt polgári társadalom értékeinek megvalósításában?

– Van még jócskán finomítani valónk. Bár a történelmi körülményeink teljesen mások, mint akkor voltak, például a katonaságra vonatkozó követelések, vagy az unió Erdéllyel már egyáltalán nem aktuálisak. De például a közös teherviselés kívánalma nagyon is az, mert ma sem jellemző, hogy a tehetősek a vagyonuk arányában vennének részt a társadalmi költségviselésben. Az alsó középosztályra ma is jóval nagyobb terhek hárulnak. Szerintem a törvény előtti egyenlőség is csak elvi szinten működik addig, amíg azon múlik, hogy ki tudja megfizetni a jó ügyvédet. Az úrbéri viszonyokkal kapcsolatos aggodalom pedig újra nagyon is élővé vált: ugyanis egészen másfajta agrárfejlődési pályára állunk, mint amilyenre a ’90-es években számított az ország. A falu megtartó ereje kerül veszélybe, ha a kialakuló közép- és nagybirtokok következtében egyetlen munkaadónak – személynek vagy családnak – lesznek kiszolgáltatva az ott élők. Ez morálisan nagyon súlyos következményekkel jár a társadalomra, és azokra nézve, akik helyben maradnak és azokra is, akik elmenni kényszerülnek. Ugyanakkor vannak a ’48-as 12-ből megvalósult pontok is. Van nemzeti bankunk, független felelős kormányunk, működik a népképviseleti országgyűlés is Pesten. Törvényi szinten létezik a sajtószabadság, bár messze nem úgy, mint ahogy az ’48-ban létrejött. Ma a médiát – nem is leplezetten – a tulajdonosi csoportok érdekei befolyásolják. Az internet a szólás- és véleményszabadság jelentős platformja, de kontroll nélkül veszélyes eszközzé válhat. Összességében nem érzem úgy, hogy elmondhatnánk, „itt van már a Kánaán” – hogy stílszerűen Petőfit idézzem, aki szerint: „ addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell”. Vagyis március 15-re és a dolgaink finomhangolására – vagy nemcsak finomhangolására – folyamatosan szükség van.