Látássérültek: Veszélyben az otthon dolgozás lehetősége Tapolcán és Várpalotán

- Egyszer valaki azt mondta, hogy az az esélyegyenlőség, hogy bármelyikünkből bármikor lehet fogyatékos balesetből vagy betegségből adódóan. A sorsunkban ez is benne lehet - mondja Csehné Huszics Márta, aki gyerekkora óta aliglátó. Hosszú évek óta a vakok és gyengénlátok életét egyengeti, négy esztendeje ő a megyei egyesület elnöke. Ötszáz tagot számlálnak soraikban, akikkel hét régióban tartják a kapcsolatot.

- Tapasztalatunk, hogy az utóbbi években segítőkészebbek az emberek, mint korábban. Egy felmérés szerint a vakok társadalmi megítélése jónak mondható, az emberek alapvetően fontosnak tartják a segítségnyújtást. Viszont kevesen vannak, akik saját személyes életükre is képesek ezt vonatkoztatni: munkatársként, barátként, társként nem idegenkednek a látássérült embertől. Ezért is szervezünk évek óta úgynevezett érzékenyítő programot, melyek közvetlen találkozásokat jelentenek ép társainkkal. A közöttünk lévő falakat le kell döntenünk, amit az előítéletekből emeltek közénk. Iskolákba megyünk el vakvezető kutyával, vak sorstársunk tart origámi-bemutatót a gyerekeknek, csakhogy meggyőzzük őket is (!), értékes emberek vagyunk.

Csehné Huszics Márta megmutatta a kreatív műhelybe járó társai néhány alkotását. A használt braille papírból készült házat Mácsár István készítette (Fotó: A szerző)

Jó példa erre Márta élete, aki főiskolát végzett Szombathelyen, s 12 éve dolgozik a várpalotai idősek otthonában szociális és mentálhigiénés munkatársként. Nem mellesleg három gyerek édesanyja, akiket hat éve egyedül nevel. Sorstársai életében is döntő fontosságú, hogy legyen munkájuk, ami ugyan nem jár sok pénzzel - négy óráért pár tízezer forintot kapnak -, ám önbecsülésüket és mások megbecsülését is erősíti a családban és a társadalomban. Sajnos egy hónapja nagyon rossz hírt kapott az elnök asszony a budapesti Főkefe Nonprofit Kft. vezetőitől: meg szeretnék szüntetni Tapolcán és Várpalotán az otthon dolgozás lehetőségét azzal, hogy, aki kenyeret akar keresni a jövőben is, utazzon el a pápai vagy a bicskei telephelyükre.

- Kevés a munkalehetőségünk. Régen sok társam telefonközpontban dolgozott, ám ma már olyan embereket alkalmaznak, akik a portaszolgálatot is ellátják. Ha csak a magam példáját veszem: egyéves bentlakással elvégeztem a gyógymasszőri képzést, ami akkoriban még ingyenes volt nekünk, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége vállalta magára a költségeket. Ma már nincs speciálisan a látássérültek számára ilyen gyógymasszőr képzés. Az állam széles körre kiterjesztette a tanfolyamokat, ami jelentősen rontotta az esélyeinket a munkaerőpiacon. Azt tervezem, hogy akkreditáltatom az egyesületünket, hogy mi is tudjunk önállóan foglalkoztatni súlyos látássérülteket. Az egy éve létrehozott kreatív műhelyünkben, illetve otthon, kosarat fonunk, nemezelünk, gyöngyöt fűzünk, gyertyát öntünk - ki mihez ért. A legfőbb célunk, hogy a környékbeliek ismét tudjanak dolgozni. Nem igaz, hogy sorstársaink csak dosszié-hajtogatásra alkalmasak, elég, ha arra utalok, mennyire kifinomult a tapintásuk: a legjobb meósok lehetnének.  A már említett gyógymasszőri munka mellett többen dolgoznak országos szinten programozóként, nyelvtanárként, zenetanárként, jogászként, szociális munkásként. Hogy könnyebb legyen az életünk, számtalan okos eszközre lenne szükségünk, amelyek viszont elég drágák. Képtelenek vagyunk megfizetni a 270 ezer forintba kerülő speciális nagyítót, amivel olvasni tudunk, vagy a 26 ezer forintos, beszélő konyhai mérleget. Az irodánknak se tudjuk megvásárolni 1,7 millióért a Braille-írást tudó nyomtatót. Legalább nekünk engednék el az áfát!

Márta elmesélte, hogy a felnőtt korban látásukat elvesztetteknek három hónapos, bentlakásos tanfolyamot szervez a Vakok Állami Intézete, hogy a legfontosabb otthoni teendőket is el tudják látni, mint a főzést, a takarítást, a braille-írást, -olvasást, valamint a fehér botos közlekedést.  Egy éve a megyénkben két munkatársuk keresi fel otthonukban az ilyen felkészítésre szorulókat.

És persze örök téma a közlekedés minősége. Könnyebb helyzetben vannak azok, akiket ismernek lakóhelyükön, tudják róluk, merre visz az útjuk, milyen segítségre van szükségük. A nagyobb városokban is jó lenne, ha megszólítanák őket, s rákérdeznének: hová utaznak, melyik járatra várnak? Volt arra példa Veszprémben, hogy a buszvezető leszólt a volán mögül, hogy hányas járat állt be. Egy távolsági busz vezetője pedig egy vak asszonyt kísért át a megállóból a nagy forgalmú 8-as úton a túlsó oldalra. Az elnök asszony keserűen jegyezte meg, hogy egy belvárosi felújítás során nem vették figyelembe az észrevételeiket a vakvezető sáv lerakásakor, hiába egyeztettek a tervező mérnökkel és a kivitelezőkkel. Pedig csak egy-egy speciális kőlapból kellett volna néhányat elforgatva lerakni, amelyek jelezték volna, hol kell elkanyarodni.

Az egyesület igen szerényen él, de figyelemreméltó az összefogás a tagok között. Annak idején - jó 15 éve - jelentős összeget adtak össze azért, hogy önálló irodájuk legyen. A sok szép példa közül az egyik: az ajkai csoport tagjai több éven át támogatták egy vak fiatal jogi tanulmányait. Külső támogatásuk sem elhanyagolgató: Pápán a főzőverseny bevételét utalták át nekik, a Cisco Systems a Balatonfüreden rendezett focitorna nevezési díját - 320 ezer forintot - fizette be a megyei egyesület számlájára. Más külső cégek is adakoznak, ha szerény is, hogy a hátrányos helyzetű emberek minőségibb életet élhessenek.

Bár gyakran a pénznél sokkal többet jelent, ha megfogjuk látássérült társunk kezét, s megkérdezzük: miben segíthetünk?