Megízlelni Kambodzsát

1983-at írtunk, amikor hajszárítás közben az akkor 27 éves Kotzó László arra lett figyelmes, hogy távol-keleti felvételeket mutatnak a televízióban. Átadták Kambodzsában a magyar segítséggel épült, árváknak készült gyermekvárost, s önkéntes tanárokat keresnek, hogy beindítsák a szakoktatást az intézményben, szólt a híradás. Az ősi iskolában technikát tanító, akkor már családos fiatalembert rögvest érdekelni kezdte a téma, így hát jelentkezett a megadott címen. 

– A budapesti Margitszigeten volt az első meghallgatás. Hosszú sorokban álltak a jelentkezők, száznál is többen voltunk az Országos Béketanács kezdeményezésén, így annak ellenére sem fűztem túl sok reményt a sikerhez, hogy meghallgatásom jól sikerült. Végül aztán, talán a mezőgazdasági és faipari képzettségemnek köszönhetően három rosta után is bent maradtam a csapatban, s legnagyobb örömömre 1984 elején, azaz épp harminc évvel ezelőtt bekerültem a négytagú magyar küldöttségbe – meséli ősi otthonában Kotzó László, aki ma már a Várpalota szomszédságában fekvő kistelepülés polgármestere.

Persze szükség volt némi felkészülésre is, ezért a fóti gyermekvárosban töltöttek el két hetet a küldetésre kiválasztottak. Ismerkedtek a gyerekekkel, a rendszerrel, az országgal, s közben gőzerővel tanulták a Kambodzsában beszélt khmer nyelvet. 

– Nem volt egyszerű feladat, de szükség volt az alapvető nyelvtudásra, másképp nem tudtunk volna sehogy sem kommunikálni a helyiekkel. Később megkaptuk a szükséges oltásokat, majd 1984 áprilisának legvégén 15 órás repülőutat követően leszállt a gépünk a szomszédos Vietnamban található Saigonban, azaz Ho Shi Minh Városban. A mai napig a távol-keleten élő és gyógyító dr. Simon László fogadott minket, vele utaztunk át Kambodzsába. A Pol Pot rezsim megdöntése után néhány évvel érkeztünk. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a két évtizedes polgárháború után mennyire romokban hever az egyébként is elmaradott ország. Csaknem kétmillió ember halt meg a munkatáborokban, a több ezer éves kultúra szinte minden emlékét megpróbálták elpusztítani, s a főváros, Phnom Penh határában hegyekben álltak a megsemmisített kocsik. Mindenki gyalog vagy biciklivel járt. Sokkoló volt látni a diktatúrából ott maradt kínzóközpontokat, s a koponyákból kirakott piramisokat. Felkészítettek ugyan minket arra, hogy mi vár ránk a távoli országban, ám nagyon más volt élőben szembesülni mindezzel – meséli.

Kotzó László előtt régi fényképek, relikviák és a Napló közel 30 éves példányai (Fotó: Szabó Péter Dániel)

Phnom Penhben egy szállodában helyezték el a magyar delegációt, a doktorral és a karbantartókkal együtt innen jártak át naponta a körülbelül 30 kilométerre fekvő gyermekvárosba. Szerencsére légkondicionált szobákat kaptak, így valamelyest elviselhetőbb volt az európai embernek igen szokatlan klíma. Ami a magyarok által újjáépített árvaházat illeti, a több épületből álló komplexum mintegy ezer árva gyermeknek adott otthont. 

– A mi legfontosabb feladatuk az volt, hogy helyi emberekből szakoktatókat neveljünk ki, akik később majd tanítani tudják a diákokat. Az eredendő cél az volt, hogy fóti mintára megpróbáljanak az alapvető műveltség mellett szakmát adni a gyermekeknek, akik egyrészt is segíthetnek az intézmény működtetésében, s az értékesített termékek révén a fenntartásában is. Délelőtt tehát a tanárjelöltekkel foglalkoztunk, délutánonként pedig közösen tartottuk a foglalkozásokat a gyerekeknek. Öröm volt megtapasztalni milyen kiváló manuális készségekkel bírtak a nebulók. Egyszer hulladéklécekből az egyik magyar tanártársam diplomatatáskáját is elkészítették, ám mindezt olyan precizitással, hogy magam is meglepődtem – emlékszik vissza Kotzó László, majd sorolja, s fényképeken mutatja is, hogy szabadidejükben milyen festői helyekre látogattak el. Persze akadtak kalandok is, több ízben életveszélyes helyzetekbe kerültek az ifjú magyarok. Erre azonban csak utólag jöttek rá.

– Rendszeresen jártunk csónakázni a közeli Mekongra, itteni áron számolva ugyanis nevetségesen alacsony összegért vittek minket a helyiek a folyón. A nagy melegben, ha kedvünk tartotta, megmártóztunk a hűsítő vízben is, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogy az esős évszakban szinte hemzsegnek arrafelé bordás krokodilok. Egy alkalommal épp beugrottunk a vízbe, amikor a szemben lévő parton nagy integetésbe kezdtek a helyiek. Megszoktuk már ezt, hiszen igen ritka volt arrafelé a fehér ember, így illendőségből mosolyogva visszaintegettünk. Ők azonban egyre idegesebbek és kétségbeesettebbek lettek, s tovább hadonásztak. Később derült ki, hogy pár méterre tőlünk nem egy farönk fekszik a víz tetején, hanem egy nagy krokodil méregette a fürdőző magyar csapatot. Nem túlzás állítani, hogy egy hajszálon múlt az életünk, utána még csónakba sem mertünk szállni, annyira megijedtünk. Egy másik alkalommal pedig egy rendkívül veszélyes királykobra ágaskodott fel előttünk a gyermekvárosban, ám szerencsére ezt is megúsztuk ép bőrrel.Nem csoda, hogy féltette a család az ifjú Kotzó Lászlót, akit szülei és felesége mellett már egy kisgyermek, a ma már szinté édesapa Szabolcs is várt otthon. Végül azonban 1984 augusztusának végén egészségben hazatért a távoli tájról.

– Úgy érzem pont ideális volt, hogy bő három hónapot töltöttünk az országban. Aki ugyanis egy-két hétre látogat el valahova, nem tudja igazán megismerni a térséget. Aki azonban hosszabb ideje él ott, az a szegénység, az elmaradottság miatt csak a negatívumokat, a nehézségeket látja. Mi azonban amellett, hogy alaposan körbejártuk, megízleltük a távol-keleti országot, mégis kívülállóként tudtunk rácsodálkozni Kambodzsa mindennapi csodáira.

Ezeket a csodákat egyébként hazatérése után több vetített képes előadáson is megosztotta a megye ifjúságával. Sőt, 1985-ben a Napló hasábjain öt részből álló cikksorozatban is beszámolt ázsiai élményeiről, tapasztalatairól Kotzó László. aki nem tagadja, a mai napig visszavágyik Kambodzsába. Figyeli az országról szóló híreket, az internet segítségével pedig helyi ismerősökkel is tartja a kapcsolatot.

– Jó volna visszatérni, s újra ellátogatni a nagy kalandok színhelyére. A legjobb persze az volna, ha a családomnak is meg tudnám mutatni mindezt, remélem lesz majd rá lehetőségem a jövőben.