Nagy Bandó András: A világ egy nagy játszóház

- Húsz verseskötetet írt  gyermekeknek és szüleiknek, regényt, úti jegyzetet, életmesét, gasztronómiai könyvet, medvehagyma-könyvet, kétkötetes értekezés a hitről. Hogyan válik íróvá a humorista?

- Akinek van mesélni valója, és kiérlelődött véleménye a világ dolgairól, íróvá lesz, menthetetlenül. Megmagyarázhatatlan belső kényszer, de terápia is: ki kell írnia magából a mondandóját. Amíg humorista voltam, ugyanezt tettem, csak a forma volt más.

- „A gyermek kíváncsisága példaadó. Furcsamód az emberiség jelentős hányada (többsége?) elfelejt gyermeknek maradni, pedig a gyermeklét az egyetlen, mely konzerválhat bennünket. Nézd meg az emberek szemét, és a csillogásukból tudod, hogy gyerekemberrel vagy begyöpösödött öregember.” Ezt mondtad pár éve. Közrejátszik ez abban, hogy számos gyerekeknek és szüleiknek szóló könyv került ki a keze alól?

- Mindenre nyitott, igazi kíváncsi ember vagyok, és remélem, az is maradok. A világot egy hatalmas játszóháznak tekintem, melyben minden utamba kerülő „játékot” ki akarok próbálni. Nem sorolom föl, mi mindenben próbáltam már ki magamat, jobbára sikerrel, vagy jó eredménnyel. Unokám születésekor jött ki az első verseskötetem, ezt újabb húsz követte, egészen az Év Könyve 2013 címig, melyet A hangyabanda nagy kalandja című verses mesém kapott meg.

- Mikor dolgozol? Van kialakult munkarendet?

- Éveken át volt, mostanában minden fölborult. Régen éjjel is dolgoztam, ma már nem mindig. Nappal nem voltam toppon, mostanában nappal vagyok alkotóképes. Hatvanöt évesen is ezer a teendőm, ezeket tetőzte be a kislányom, reggel oviba, délután oviból, és persze boldog együtt töltött órák, ezeket sem sajnálom. Hajnalban olvasok, és írok, amikor írásra kényszerít a belső hang.

- Egy régi vallomásodat idézem: „Nappal éppúgy dolgozom, mint este, de az éjjel jobban hat rám, talán, mert átszellemült csönd borul a házra, és megszűnik a jövés-menés. Kell a magány, a teljes béke. Ha bárki kizökkent egy mondatból, harapni tudnék. Az a mondat még egyszer ugyanolyanná nem áll össze.”

- Minden szava igaz, ma is helytálló, de a sorsom már alakított ezeken.

- Számos közszereplést, fellépést, író-olvasó találkozót vallasz és ott a család is. Ennyi feladat mellett van szabadidőt? Mivel szeretsz akkor foglalkozni? Van hobbid?

- Hobbim? Mindig az éppen végzett munkám volt a hobbim. Munkáim szerelmese voltam, vagyok, s leszek. A szabadidő és az unalom ismeretlen. Ám az elfoglaltság sosem teher, hanem üdülés, kikapcsolódás, örömforrás. Sok könyvet kell még elolvasnom, és van még írni valóm is. a sport kiegészíti a munkáimat: nyáron úszom, talán idén már télen is, teniszem és futok.

- Hogyan gondolsz vissza általános iskolás éveidre? Szerettél tanulni?

- Büszkélkedés nélkül mondhatom: végig kitűnő volt a bizonyítványom, egy jeles kivételével. Nem tanulni: tudni szerettem. Pontosabban: megtanulni mindent, hogy tudhassak mindent. Ma már tudom, a „mindentudás” álom, de a maximum elérhető, legalábbis megcélozható. Az általános iskolás magyar tanítómnál, Marika néninél, és férjénél, Béla bácsinál nemrég jártam. Örültünk egymásnak. Még aznap kerestem föl Anikó nénit, középiskolai magyar tanárnőmnél. Boldog tudat, hogy még megvannak.

- Milyen jó tanácsot, útravalót adnál a mai ifjúságnak?

- Ne csak a tananyagot magolják, bár a jó jegyeket arra kapják. Szaporítsák a tudásukat, és ne biztatásra olvassanak. Verset és prózát, minél többet! Nézzék meg a melózó szüleiket: jut-e idejük arra, hogy könyvet vegyenek a kezükbe? Ez vár rájuk is, ha elszórják a perceiket. A gyermek agya, akár a szivacs, jól szív föl mindent. A felnőtt, ha elhanyagolja magát, száraz szivacsagyat tárol a koponyájában, és ez végzetes romlás.