Pártatlan a pártosok között

"Az ember választhat a festett vérzés és a takart seb között, vagy kitalálja vagy pedig megmutatja a valódi vérzéseit. Azzal, hogy színházban dolgozom, nyilvánvalóan a festett vérzés különböző stádiumait látom. Költőként viszont csakis a takart seb érdekelhet" - nyilatkozta Zalán Tibor, az idei Quasimodo-nagydíj nyertese a Naplónak adott interjúban. Füreden személyesen is tisztázta az utóbbi idők legnagyobb irodalmi botrányát kiváltó cikk szerzőjével, Csontos Jánossal, a Magyar Nemzet szerkesztőjével, hogy ő, Zalán Tibor, hogyan is keveredett bele a történetbe, ami ellen tiltakozik.

- Nagyon szomorú verseket írsz már jó ideje, a szenvedésről adsz hírt, az emberi könnycseppeket és egyéb testnedveket vizsgálod – ijesztően extrém területekre jutva. "A termeket fölveri a gyom/ ahol jártam/ ahol színlelt boldogságtokat néztem és közben magamat/ fölzabáltam" – írod a Kései zsengékben. Muszáj a költészetbe belehalni? – akartam kérdezni tőled, de most hogy itt Balatonfüreden felolvasták a Quasimodo-nagydíjas versedet, a Kései Berzsenyi-esték címűt, úgy tűnik, létezik ez a Berzsenyi-alternatíva is a halállal szemben, ami mégiscsak biztatóbb az élet szempontjából. Bár hát Szörényi László világvégi versnek nevezte ezt is a díjátadó ünnepségen elhangzott laudációjában.

- Ez a vers sincs túl messze a szenvedéstől és a pusztulástól, mert a kései Berzsenyi tűnődéseit fogalmazza meg. Nem gondolnám, hogy szomorú verseket írok, csak kezdek baráti viszonyba kerülni a halállal, az elmúlással, ez egy olyan létállapot, ami a mindennapjaimat átszövi. Tehát, ha az ember elér abba a korba, amikor jóval több van mögötte, mint ami előtte, akkor szembesülnie kell azzal, hogy ami még hátra van, azt jól használja fel. De már a halálnak is adózni kell, el kell kezdeni pakolni a révész hajójára.

(Fotó: Penovác Károly)

- Már a fiatalkori verseidnek is a halál volt a témája és a szenvedés, csak nem ilyen életveszélyesen, hanem, mintegy kacérkodva vele, afféle önsanyargatási gyakorlatként. Azt szokták mondani, hogy szenvedés nélkül nincs boldogság. Ám az is lehet, hogy egyáltalán nincs is boldogság?

- Nem tudom, én nagyon szeretek boldog lenni, de ez egy ritka állapot. A halál és a szenvedés fiatal koromban tematika volt, versképző elem, olyan, mint például egy pohár bor, vagy egy sótartó. A halállal, a témával való játék ideje volt az. Az ember keresi a nagy témákat és mi a nagy téma: a szerelem, a halál, az élet. Minden ezeknek a függeléke. Engem tényleg végigkísért, de változó minőséggel, a halállal való foglalkozás és most abban a stádiumban vagyok, amikor megbékéltünk egymással. Nincs bennem félelem. A halál azt gondolom, viszonyítási ponttá vált, hogy mihez képest vagyok még fiatal majdnem hatvan évesen, mihez képest vagyok még életerős. Tehát át tudom sifrírozni az életem tényeit, úgy hogy azok nem bántóan nehezednek rám, nem fenyegetően közelítenek valami felé, hanem nagyon természetesen haladnak megnyugvó pontot keresve.

- Mennyire lehet elvonatkoztatni az életet a műtől? Kezdetben, az avantgárd korszakodban volt egy alteregód a verseidben, aki bár hasonlított rád, de mégsem te voltál az. Azután mintha eltűnt volna ez a személy, és maradtál te magad és innen kezdve élesben megy az egész életjáték.

- Ezt pontosan látod, ez azért van, mert az alteregó teremtés a keresés egy fázisa. Tehát a magadhoz való közeljutás a saját kivetítődéseden keresztül történhet csak meg. Azt szokták mondani, hogy én minden könyvben változom, öt-tíz évenként bőrt cserélek, mint a hüllők. De nem erről van szó, hanem arról, hogy az ember számára a legkiismerhetetlenebb lény saját maga és az önmagamhoz való közel kerülés csakis a megfogalmazáson keresztül valósulhat meg. Az önmegismerésnek a stádiumai ezek, külsőleg a formák egymásutánja, belülről pedig a közeledés stációi. Én nem azt mondom, hogy élesebbre fordultak dolgok, hanem azt, hogy egyre pontosabbá válik az ember megszólalása, egyre felelősségteljesebb az, amit kimond.

- Szólj rám, ha nem így van, de kívülről úgy látszik, hogy amikor a békéscsabai színházhoz kerültél dramaturgnak, akkortól vált halálossá a költészeted, akkortól kezdesz számomra ahhoz a motoroshoz hasonlítani, aki őrült sebességgel kering körbe-körbe a halálfalon és legfeljebb abban bízhat, hogy fenntartja a centrifugális erő. Téged, mi tart fenn? Vagy azt is kérdezhetném, hogy a színház milyen szerepet játszik az életedben?

- A művész választhat a festett vérzés és a takart seb között, vagy kitalálja, vagy pedig megmutatja a valódi vérzéseit. Azzal, hogy színházban dolgozom, nyilvánvalóan a festett vérzés különböző stádiumait látom. Költőként viszont csakis a takart seb érdekelhet.

- Szóval, a költészet nem játék.

- Nekem soha nem volt játék a költészet, akkor sem, amikor képverseket csináltam. Csak egyszerűbb volt, távolabb volt tőlem az anyag, amit teremtettem. Néha magam is elborzadok saját magamtól, a szörnyetegtől, akivel a verseimben szembesülök.

Zalán Tibor: Én úgy döntöttem, hogy nem politizálok, az én helyem az íróasztalnál van. Nem léptem be pártokba, nem kértem ki a jussomat (Fotó: Penovác Károly)

- A művészet mindig is az emberi tudat kitágítása, az extrém tudatformák meghódítása volt, az emberi állapottal járó fájdalmas ellentmondások feloldása.

- Ha belegondolsz, a nagy általános témákon belül, ezeknek a létállapotoknak a megélése, a megélési szintje, hőfoka, módozatai, módszerei azok, amik megkülönböztetik egymástól a művészeket. Nagyon kevesen vállalják fel azt a fajta alkotói módszert, amit nekem fel kell vállalnom: hogy pengeélen lehet csak elválasztani az életemet és a művészetemet.

- Feltűnően tartózkodsz az irodalmi vitáktól, most mégis hatalmas botrányba keveredtél, miután a Magyar Nemzetben a közelmúltban megjelent "szíves közlésedre hivatkozva" - amit te cáfoltál -, hogy Aczél György anno felbérelte volna a posztmoderneket a népnemzetiek ellen. Mi volt ez?

- Én magam lepődtem meg a legjobban, amikor erről híradást kaptam. Mikor a rendszerváltozás bekövetkezett, akkor én úgy döntöttem, hogy nem politizálok, az én helyem az íróasztalnál van. Én nem léptem be pártokba, nem kértem ki a jussomat az előző rendszer alatti meghurcoltatásaim után, mint ahogy sokan ennek okán ültek be a parlamentbe, különböző székekbe, pozíciókba és amiatt vettek birtokokat, várakat és palotákat. Én azt mondtam, hogy kivonulok az egészből és hátat fordítok mindennek. Ezért lepett meg, hogy most, több mint húsz évvel a rendszerváltás után, rám való hivatkozással megjelennek hazugságok, nagyon súlyos politikai vádak egy társaság, egy irodalmi csoportosulás ellen, akiket én szeretek, de nem tartozom közéjük. Valószínű, úgy kevertek bele, hogy kellett egy olyan ember neve, aki nem tartozik egyik oldalhoz sem és ezért hitelt lehet adni annak, amit mond. Tipikusan a kabátlopás esete. Nem tudsz belőle kikeveredni. Én az ÉS-ben és a Magyar Nemzetben is tiltakoztam a magam módján és arra kértem az ominózus cikk íróját, aki elindította ezt az egész lavinát, s akivel most itt Balatonfüreden az ünnepségen találkoztam, hogy álljon le, ne írjon már semmit, mert a végén én fogok beleragadni olyasmibe, amivel soha nem foglalkoztam. Úgy látszik, vonzom a botrányokat, pedig én tényleg ártatlan vagyok, semmit nem csináltam, ültem otthon és egyszer csak értesítettek, hogy baj van. Én a saját helyzetem úgy fogalmazom meg, hogy mivel nem tartozom se ide, se oda, a senki földjén vagyok, akire minden oldalról lőnek. Én azt gondoltam, hogy az igazságot fogom keresni, ami középütt van, ami különben nagy tévedés, mert az igazság soha nincs középen, vagy itt van, vagy ott van. Ezt meg kellett tanulnom. Tehát szabad gondolkodóként ott foglalok állást, ahol úgy érzem, hogy állást kell foglalnom. Ezt nevezhetik hintapolitikának is, de én akkor is ragaszkodom hozzá, hogy ne pártszempontok szerint döntsem el, hogy mi igaz és mi nem, amit én, mint magánember igaznak tartok, vagy gondolok.

Zalán Tibor 1954-ben született, a Szegedi Egyetemen szerzett magyar-orosz szakos tanári diplomát. Negyven éve ír verseket, legalább 30 kötetnyi verse és prózája jelent meg, több jelentős drámát írt. A Kortárs folyóirat versrovatvezetője, majd később a Szivárvány chicagói-budapesti folyóirat társszerkesztője, a Kortárs Könyvkiadó sorozatszerkesztője volt. Dramaturgként dolgozott a budapesti Kolibri Színházban, jelenleg a Békés Megyei Jókai Színházban tölti be ugyanezt a munkakört. Dramaturgiát, drámaelméletet, színház- és drámatörténetet tanít az Iparművészeti Egyetemen és az egri Eszterházy Főiskolán.