Búcsú a halimbai bauxitbányától

Miután február 27-én a MAL Zrt. felszámolása elrendeltetett, ennek során megszűnt a vállalat igazgatósága és felügyelőbizottsága, így dr. Tolnay Lajos egykori többségi tulajdonos, korábbi igazgatósági elnök elköszönt egykori kollégáitól. Emlékeztetett rá, a privatizáció időszakában a hagyományos kohászati minőségű timföldön és hidráton kívül szinte nem volt olyan terméke az ajkai vállalatnak, amit piacképesen gyártott volna.

Mindezt azért tartotta fontosnak kiemelni, mert a felszámolás utáni minisztériumi közlemények - miközben alapvetően helyesen elemzik a kialakult helyzetet - egy szóval sem említik, hogy a vállalatnak ma már vannak jó és nyereséges termékei, amelyek esélyt adnak a jövőre nézve. Mindez nem az égből pottyant le, hanem a tulajdonosok a tapolcai szimpóziumon jelen lévő kollégákkal nagyon sokat tettek ezért! Közben erről egy jó szó sem esik. Hogyan is volt a nyolcvanas években: szeretjük a lángost, de utáljuk a lángossütőt?!

A napokban végleg bezárják az utolsó hazai bauxitbányát Halimbán (Fotó: Gáspár Gábor)

A történelmi Magyarországot tekintve jövőre a századik évfordulóját ünnepelhetné a magyar bauxitbányászat. Csakhogy nem lesz jubileum, a napokban végleg bezárják az utolsó hazai bauxitbányát Halimbán.  Itt marad a múlt, a történelem.

A magyar bauxitbányászatról szimpózium keretében a napokban emlékeztek meg Tapolcán. Pataki Attila, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) tapolcai szervezetének vezetője és dr. Tolnay Lajos egykori Mal-tulajdonos szervezésében nívós programot sikerült összeállítani. A szakemberek szakmai tanácskozásra jöttek össze ugyan, de a halimbai bauxitbánya bezárása, a Magyar Alumínium (Mal) Zrt. felszámolási eljárása nyomán inkább volt bányászatsirató, múltidéző rendezvény.  Amelyre az is rányomta a bélyegét, hogy ilyen nagyszabású esemény nem mostanában lesz a szakmában.

Dr. Tolnay Lajos köszöntőjében felidézte a tulajdonukba került vállalat legfontosabb állomásait. Az 1997-ig több mint négymilliárd forint veszteséget felhalmozó céget kemény munkával, a jelenlévők többségének hathatós közreműködésével sikerült talpra állítani. Nem a csodát várták, hanem tettek azért, hogy megbízható vállalatként tekintsen rájuk a világpiac. A stabilizációt követően elindult egy intenzív export-  és innováció vezérelt időszak. A beruházásoknak köszönhetően Európa harmadik speciális timföldgyártója lett az ajkai cég! Elértek oda, hogy például a Nabalteknek már nem beszállítói, hanem konkurensei lettek. Egyedül a precipitált hidrát termékfejlesztésére öt milliárd forintot költöttek!

De a társadalmi kötelezettségvállalásból is kivették a részüket, 855 millió forintot költöttek támogatásra, szponzorációra. A Hídember című film forgatását például tízmillió forinttal segítették.

A vállalatot a vörösiszap-katasztrófa csődbe vitte. A 135 milliárd forintos környezetvédelmi bírság miatt a bankok azonnal kivonták a forrásaikat a cégből. A száraztechnológiára történt átállás éves szinten kettőmilliárd forint veszteséget okozott. A felszámolási eljárás elkerülhetetlenné vált.

Kovacsics Árpád, Tolnay Lajos és Orbán Tibor a szimpóziumon (Fotó: Gáspár Gábor)

-  Miután az állam egyértelművé tette, a csődhelyzetben lévő vállalatot úgy kívánja támogatni, hogy a jelenlegi tulajdonosokat nem kívánja helyzetbe hozni, félreállunk. Nem akarjuk a munkahelyek megtartását veszélyeztetni. Meggyőződésem, hogy az általunk a managementtel közösen kidolgozott átalakulás szörnyű megpróbáltatások között, de megvalósul! – fogalmazott dr. Tolnay Lajos.

Mi olyan korban éltünk, amikor jó volt bányásznak, geológusnak lenni. Sikerélményekkel gazdagodhattunk. Szomorú, hogy mindez már elmúlt, mondta Vízy Béla okleveles geológus. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a történelmi Magyarországot tekintve jövőre a századik évfordulóját ünnepelhetné a magyar bauxitbányászat. Csakhogy nem lesz jubileum, miután már zajlik az utolsó hazai bauxitbánya bezárása Halimbán.

Prof. dr. Mindszenty Andrea arról értekezett, hogy mit köszönhet a tudomány a magyar bauxitkutatásnak és bányászatnak? Kifejtette, a nyersanyagkutatás során több olyan információ jutott a birtokukba, ami segítette a kutatók munkáját. Így például őslénytani gyűjtőexpedíciók helyszínei voltak a bányák. 1999-ben Bőjti István markológép kezelő jóvoltából, Nagy Péter üzemi geológus híradása nyomán került elő a háromdimenzióban megőrződött, hematitosodott fatörzs-maradvány az óbaroki bauxitból, de a dinoszaurusz maradványok megtalálása is köthető a bauxitbányászathoz.

Orbán Tibor a magyar bauxitbányászat történetére tekintett vissza. Jelezte, a Bihar hegységben 1884-ben találtak bauxitlencsét, a kitermelés 1914-ben kezdődött – ennek apropóján lehetne jövőre a jubileum. Megyénkben Nyirád volt az első, itt a kitermelés 1938-ban kezdődött, majd jöttek a többiek: Alsópere, Eplény (1938), Halimba (1942), Kislőd (1964), Iharkút (1975), Fenyőfő, Bakonyoszlop (1984).

Érdekes a bányabezárások alakulása, amiről már Kovacsics Árpád tájékoztatott.  Nyirád 1990-ben, Fenyőfő I. 1999-ben, Halimba III. 2003-ban, Fenyőfő II/1. 2004-ben, Bakonyoszlop I. 2006-ban, Bakonyoszlop II. 2012-ben zárt be. A legutolsó, a Halimba II.  délnyugati mélyszint bányában a napokban szűnt meg a kitermelés.

A Mal Zrt. vezérigazgató-helyettese beszélt arról is, hogy a 90-es évek elején 2751-en dolgoztak a bányákban, az éves össztermelés 2013 kilótonna volt. 1996-ra már 1056 kilótonnára apadt a mennyiség, ehhez kevesebb ember is kellett ( 1147). 2003-ban már csak 612-en voltak, az éves kitermelés 666 kilótonna. 2005-ben az ajkai timföldgyár működéséhez szükséges teljes bauxitigény kétharmada itthonról, a többi pedig exportból volt biztosított. 2009-ben született döntés a halimbai mélyszint beruházásról, de ezzel is csak elodázták a végső bányabezárást, ami idén februárban végül bekövetkezett.

Kovacsics Árpád arra is felhívta a figyelmet, hogy a bauxitbányászat a környező települések fejlődésére is kedvező hatást gyakorolt. Így például fejlődött az infrastruktúrájuk, munkahelyeket teremtettek, lakásokat és munkásszállók építettek, sportköröket támogattak, sportlétesítményeket építettek, támogatták a kulturális tevékenységeket (kulturális csoportok támogatása, kultúrotthonok építése, MMTK), részt vettek az egészségügy (óvodaépítés, orvosi rendelők, üzemorvosi hálózat) fejlesztésében.

A jó hangulatú, ugyanakkor keserédes találkozó résztvevői József Attila soraival búcsúztak egymástól: „Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok; A kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. És mindig újra nyitnák a bányászok az aknát, amíg szívük dobog.”

A szimpózium résztvevői között több idős szakember is feltűnt. Orbán Tibor egyike a szakma nagy öregjeinek. 1957-ben az egyetemről került a halimbai bauxitbányához. Innen Nyirádra majd Halimbára és újra Nyirádra vezetett az útja, ez utóbbi helyen 1962-ben már üzemvezető volt. Húsz évet töltött a bányaüzemekben, mielőtt a vállalat központjába került.

Mint mondta, Nyirád az ország legvízveszélyesebb bányája volt. Egy óriási vízbetörést 1963-ban ő is megélt. Percenként 150 köbméter víz árasztotta el a járatokat, hét perc alatt beállt a vízszint. Az volt a szerencséjük, hogy bányászok nem tartózkodtak odalent, mert különben megfulladtak volna. A bányát a külszínről vízteleníteni tudták, így folytathatták a munkát.

A bányabezárásokkal kapcsolatban megjegyezte: a bányászat már csak ilyen, tudni való, hogy egyszer elfogy a bányavagyon. Az más kérdés, hogy a bányász szeretne tovább dolgozni, hiszen a tevékenysége hasznos a társadalom számára.

A Tapolca környéki bányászok azért össze-összejönnek, szakmai napokon, bányász és Borbála ünnepségeken. Létrehozták a bányász hagyományápoló egyesületet, amelynek ő az elnöke. Már 150-en vannak.

1976-ban került a kincsesbányai bauxitbányához Cserháti József, s egészen az 1991. január 1-i nyugdíjazásáig ott dolgozott. Szép és alkotó évek voltak ezek, mondta. A bauxitbányászat, egyáltalán a magyar bányászat leépülését, megszűnését nehezen tudják tudomásul venni. A bezárásokkal kapcsolatosan fenntartásai vannak. Egy bányaüzem megnyitása irdatlan beruházási költségbe kerül, ha viszont már ott vannak a föld alatt, akkor olcsóbb ezeket fenntartani, mint esetleg újat nyitni. Egy kiürülő épületet esetleg lehet másra használni, de a bányát nem. Ezért jól meg kell gondolni a bezárásokat!