Szülőfalum üzenete 1956 októberében

Akárhogy történt, utólag örömmel állapítom meg, hogy október 20-án, szombaton hazautaztam a kicsi Bakonyságra, de az egész megyében és a veszprémi értelmiségiek vitakörében nyert benyomások, különösképp pedig az ország és a főváros rendszerellenes kritikái teljes egészében meghatározták napjaimat.

Családom népes tagjai és szülőfalum teljes lakossága szüretelt, préselt, vagy kerti, mezei munkát végzett, én azonban a kis néprádió gombját csavargattam, illetőleg a hozzánk eljutó sajtóhírek olvasásába temetkeztem.

Egyre inkább azonban falum lakóinak hangjaira és mozgásformáira összpontosítottam. Meggyőződtem róla, hogy az itt élő emberek ugyanúgy érdeklődnek az ország és a világ dolgai iránt, mint én, csak nálamnál nehezebben jutnak el a teljes igazsághoz még akkor is, ha őket jobban sújtják helytelen, hibás társadalmi viszonyok, mint engem, a huszonnégy és fél esztendős, fix fizetéses legényembert.

A szülőhelyem felé fordulásnak, a helyi problémák iránt tanúsított érdeklődés fokozódása következtében vettem részt 25-én este a kicsi település egyetlen „közintézményének”, a kocsmának a falugyűlésén. Nem tudom, hogy kik rendezték a találkozót, de szervező erőként igazán csak az akkori napok felfokozott indulatára gondolhattam. Sok év távlatából bízvást megállapíthatom, hogy még búcsúkor sem gyűltünk többen össze a Kiss Lajos polgármester azonos nevű édesapja által vezetett épületben, mint ekkor. Olyanok is részt vettek az összejövetelen, akik korábban sohasem lépték át az italbolt küszöbét, mert nem fogyasztottak alkoholt. Mindjárt az elején érzékeltem, hogy a végtelen panaszáradatot felém irányítják. Sorra vették az ország sok-sok gondját, különösképp a falu és a mezőgazdaság problémáit. Azokat a hibákat, hiányosságokat, amelyek – többek között – az alig néhány nappal korábban kitört forradalomhoz vezettek. Az emberek szinte egymás szájából kapták ki a szót. Egyik a másikra rákontrázott. – Egymás után hatszor emeltek adót. – A beadott termény mennyiségét megduplázták. – Mitőlünk bagóért elvettek mindent, a munkásokhoz, értelmiségiekhez pedig többszörös áron juttatták el… Nekem folyton-folyvást Katona Józsefnek a Bánk bán c. drámája járt az eszemben. Abból is Petúr, még inkább Tiborc kisemmizettsége és panasza. Hogyan? Hát hol élünk, hol voltunk eddig, ha még mindig egy 1815-ben írott ige igazságait nyögjük? A bírálatok élét egyre markánsabban felém fordították. – Te újságíró vagy. – Ezt írd meg! – Tudjuk, hogy ezekről eddig se te, se mi nem beszélhettünk. De eljött az idő. A mi időnk… Volt, aki többször is felszólalt, és kegyetlen sérelmeket fogalmazott meg. Én pedig jegyzeteltem, jegyzeteltem. S határoztam, hogy megírom az elhangzottakat. Beszóltam Veszprémbe, hogy félbeszakítom a szabadságot. Közben az újság élén, mint másutt is, változás történt, és Horváth József felkért: – Ha tényleg visszajössz, ezt ne üres kézzel tedd! Hozzál magaddal afféle hangulatjelentést! Nekem ennél több se kellett. Még 25-én éjjel megírtam a „Hová lesz a magyar falu?” c. cikket. Kora hajnalban Pápateszéren vonatra ültem, és varsányi átszállással eljutottam a megyeszékhelyre. Ott a reggeli, délelőtti órákban tüntetések zajlottak. Hatalmas tömeg, főleg fiatalok vonultak az utcán. Előtte való nap megalakult a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács, írásom pedig megjelent a 27-i, szombati számban. Majd újabb cikkek, a nov. 4-i bukás után is. S mivel továbbra sem hagytam magam befolyásolni, 1957. márc. 2-án eltávolítottak a szerkesztőségből.

Márkus Zoltán

MEGHALT MÁRKUS ZOLTÁN

Nyolcvanhét éves korában meghalt Márkus Zoltán tanár, közíró. Lapunk elődjének, a Veszprém megyei Népújságnak munkatársa volt, nyugdíjasként rendszeresen küldte írásait a Naplónak.

Márkus Zoltán 1932-ben született Bakonyságon. A pápai Türr István Gimnáziumban érettségizett 1951-ben, a fővárosi Pedagógiai Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1954-ben. Márkus Zoltán tizennégy éves korától kezdve írogatott. Már a pápai iskolában első díjat nyert egy novellával Budapesten, majd Veszprém megyében első és második díjakat szerzett. Huszonkét évesen újságíró lett a megyei lapnál. Az 1956-os forradalom napjaiban, majd utána – az 1957. március 2-ai eltávolításáig – sok cikket írt.

Nagyon fájt neki, hogy tovább nem írhatott az újságba. Ezután Felsőörsre került, két és fél évig tanított ott, majd Csajágra helyezték, ahol a művelődési ház igazgatója és az iskola igazgatóhelyettese volt harminchárom évig.

Büszke volt a művelődési ház működésében elért sikereire. Irodalmi színpadi produkciókat és színjátszó csoportokat vezetett, sok ismeretterjesztő előadást szervezett Csajágon. 1976-ben ismét elfogadták Márkus Zoltán írásait. Nyilvántartása szerint több mint 3300 cikke jelent meg az ország negyven sajtótermékében. Egyik munkáját az 1983-as Írószemmel című gyűjteményes kötetbe válogatták be. Három könyve jelent meg. A balatonkenesei újságnál huszonkét évig dolgozott. Csajág község helyi lapja közölte cikkeit, lapunkban is rendszeresen publikált.

Márkus Zoltánt szombaton temetik Csajágon. Szerkesztőségünk egyik korábbi, Szülőfalum üzenete 1956 októberében című írásával búcsúzik tőle, a lap egykori munkatársától.