Itt ismer minden követ

Több évtizedes műemlékes tevékenysége, helytörténeti, publikációs munkájának elismeréseként idén augusztus huszadikán a köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatának érdemérmével tüntette ki. Az időpont-egyeztetés során tétován mondja a telefonba – az a baj, hogy a héten érik a ringló.

– Mire azonnal a harminc évvel ezelőtt gyakran elhangzott mondata jutott eszembe: ” a hét végén, a diófán ücsörögve azon elmélkedtem ”– Csak nem a nyéki birtokon?! – kérdeztem vissza kétkedve.

– De! – érkezett a határozott válasz.

– Még megvan? – álmélkodtam hangosan a mai tűnékeny értékek világában az időtállóságon, mire a rá jellemző tömörség visszazökkentett a jelenbe. – Meg! – aztán megállapodtunk a találkozó időpontjában. Valahogy csöppet sem csodálkoztam, hogy veszprémi otthonában gyönyörű, ré-gi bútorok veszik körül, más környezetben el sem tudnám képzelni! Az örömteli üdvözlés után elkerülhetetlenül tolakodnak elő harminc év távlatából a közös emlékek. Talán két évig dolgoztunk együtt, mégis kikerülhetetlenül vált értékrendem formálójává. Napi nyolc órát töltöttünk egy irodában, sokszor alig átlátható, csípős füstfelhőt pöfékelve, sajnos már az égi építményeket csodáló Molnár Ervin kollégánkkal együtt. Hatalmasakat beszélgettünk, Balassa László fájó szívvel mesélt Veszprém évtizedes pusztulásukban is csodálatos épített örökségeiről. Már akkor ismert sok épületet, házat, pincét, követ a városban. Kortörténeti sztorikat osztott meg velünk, melyeket korábban, a városi tanács építési irodájának csoportvezetőjeként élt meg. Hihetetlen trükköket eszeltek ki, hogy lehetőség szerint menthessék a régi, épített értékeket. A megye nagy hatalmú ura ledózeroltatta az egész Cserhátot, majd a Brusznyai utcára került sor. Balassa és kollégái pedig próbáltak gátat szabni a rombolásnak. Az utasítás szerint két napot kaptak a Brusznyai utca ledózerolására. Amit a taktikázással – fejvesztés terhe mellett – sikerült megmenteniük, azt most szépen felújítva láthatja az utókor. Sajnos nem minden esetben volt szerencséjük.

Balassa László ma is jegyzetfüzettel, fényképezőgéppel járja a várost, dokumentál (Fotó: Nagy Lajos)

– Kedvenc történetem a régi zsinagógával kapcsolatos, a veszprémiek többsége nem is tud a létezéséről. A hatvanas években bontották le, az udvari részen gyönyörű oszlopos, kéthajós építmény volt. Kitaláltuk, hogy beleillesztve az OTP ügyfélfogadási terének tervébe megmenthető. Papp elvtárs megtudta a szándékot. Mi hajthatatlanok voltunk, mire november 7-e előtti héten megjelent két szovjet teherautó kiskatonákkal, csákányokkal, lapátokkal a helyszínen. Szétverték, fellapátolták, elvitték! Aztán egy őszi tárlat alkalmával a múzeum könyvtárában az asztalnál – mit tesz Isten! – éppen szemben ültem az „elvtárssal”, amikor kikelt magából.

– Nem tudom, ezek a műemlékesek mit akartak azzal a zsinagógával, lebontottuk, de nem volt abban egy szál faragott kő sem, csak tégla meg malter – meséli most már nevetve az akkori fájdalmas veszteség történetét. Mert bár nem mondja, tudom, minden egyes kődarabért fájt a szíve. Hogyan és mikor kezdődött ez az életre szóló elkötelezettség? Jött elkerülhetetlenül, azzal, hogy 1958-ban Esztergomból fiatal építészként és ifjú házasként Veszprémbe került. A megyében a félig állami, félig egyházi tulajdonban lévő, régi önkormányzati és egyházi épületek felújítási tervén dolgozott. 

– Jól emlékszem, a Jutasi út és a Szófia utca sarkán két tehén legelészett békésen, mi pedig méricskéltük a helyet, majd kitűztük a megyei tervezőiroda alapjait, ez volt 1960-ban – mesél a későbbi munkahelyének létesítéséről. Szerencséje volt ezen a téren, amikor kezdte magát valahol rosszul érezni, mindig elhívta magukhoz egy kolléga, egy jó barát. Így került az igazságügyi szakértőkhöz is, ahol megírta a doktori értekezését. Valahogy mindig összehozta a sors azzal, akivel értéket tudott teremteni. Számos könyvet írt társszerzőként, dr. Kralovánszky Alánnal kiadták a legjobb veszprémi útikönyvet, ami szakmai alaposságát dicséri. Műemlékvédő szakmérnökként, nyugdíjasként évekig dolgozott az Országos Műemlékvédelmi Hivatalnál területi felügyelőként. Nyolcvanhárom évesen ma is jegyzetfüzettel, fényképezőgéppel fáradhatatlanul járja, dokumentálja a várost, a házakat. Hogy melyik a kedvenc épülete? Eltöpreng a válaszon. Gondolom, nehéz a választás. Percnyi idő múltán felesége, Kati helyette válaszol. 

– A Dubniczay-palota! És azok a szépséges, apró kis családi házak, csöppnyi udvarral a Dózsavárosban – mire a férje helyeslőn bólogat. Majd a jelenleg zajló, belvárosi beruházások kapcsán feltett kérdésemre jellemzően röviden és tömören fogalmazza meg a véleményét.– Nekem tetszik! Egyelőre legalábbis, bár várjuk meg a végét, hiszen véleményt nyilvánítani akkor lehet igazán, amikor minden a helyére kerül, amikor teljesen elkészül – véli, amikor telefoncsörgés szakítja félbe a beszélgetést. Muszáj időpontot egyeztetnie, mert a kápolnásnyéki birtokon már régen nem a diófán elmélkedik, sőt, a tennivalók ellátásában is szüksége van a segítségre, és a fiú unokája kapható erre. Megbeszélik a találkozót, aztán kérdésemre tágra nyitott szemekkel magyarázza. – Eladni? Azt nem lehet, hogy lehetne?! Az őseim a tizenhetedik századtól éltek ott, a nagyapám meg az öccse onnan udvarolt a Lintner lányoknak! Felmenőim folyamatosan ápolták, óvták, vigyázták a birtokot. Meg kell őrizni az utódoknak, ahogyan a föld is őrzi az ősök lába nyomát