A gépektől a Gránátalma-díjig

Az elmúlt hónapokban több jelentős kulturális közösség ünnepelte kerek évfordulóját alapításának az északkelet-balatoni vidéken. A húsz éve működő Paloznaki Hímzőkör és a tízéves Alsóörsi Csipkeműhely létrejötte, működése elválaszthatatlan Szuper Miklósnétól.

A kilenc éve Füreden élő hímző, mézeskalács- és csipkekészítő népi iparművész érdekes utat járt be, amíg a vidék kulturális életének meghatározó személyévé vált.

- Tizennégy szakmám van, gépipari technikusként, műszaki rajzolóként kezdtem, 21 éven át dolgoztam egy építőipari gépesítő vállalatnál. A népi kultúra igazi gyökerei a gyermekkori nyaralásokon ívódtak belém a várgedei nagymamámnál, Bozó Borbálánál. A hímzéssel 1973-ban kezdtem el foglalkozni. Egy kalocsaival dolgozó szabadszállási barátunknál láttam meg, hogy milyen gyönyörűséges dolgokat csinálnak. Később szakmunkás-bizonyítványt is szereztem kézi és gépi hímzésből, majd azonnal folytattam a tanulást a tervezői szakon. A tanulásban, tervezési munkában óriási segítséget jelentett a korábbi műszaki rajzolói múltam, hisz pillanatok alatt átláttam egy-egy mintát - mesélte az előzményekről. Közben a rendszerváltás körüli gazdasági gondok idején a cége leépült, munkahelye megszűnt, így a hímzésre is több idő jutott.

Minden nap tíz-tizenkét órát vertem a csipkét, hogy azt is megtanuljam - meséli Szuper Miklósné (Fotó: Győrffy Árpád )

- Ekkor kezdtem zsűriztetni a saját tervezésű munkáimat. Ezek is archív anyagokra épülnek, de belerajzolom a saját világomat. Ehhez persze tudni kell, hogy hogyan tehetem meg. 1991-ben a megfelelő mennyiségű és minőségű zsűrizett anyagnak köszönhetően elnyertem a népi iparművész címet. Ekkor mondta a férjem: - No, most van az a pillanat, amikor el kell döntened, hogy gyárban dolgozol, vagy népművészeti vonalon mész tovább. A népművészetet választottam.

Egy ideig Miskolcra járt hátrányos helyzetű gyereket kézi és gépi hímzésre oktatni. Utána a fővárosban a Kövesi Erzsébet Esély Alapítvány kézműves iskolájánál kezdett hímzést tanítani.

- Amikor a hímző tanulók elfogytak, a csipkeverésre álltam át, és amikor erre sem volt elég jelentkező, jött a mézeskalács készítés. Így aztán én is állandóan iskolába jártam, képeztem magam, hogy legyen munkám, tudjak mit csinálni. A váltásokba belejátszott az is, hogy egy idő után kicsit besokalltam a hímzéssel. A tanulás, a tanítás, a tervezés, a készítés más túl sok volt együtt. 1996-ban egy teljes nyáron át, minden Isten áldott nap tíz-tizenkét órát vertem a csipkét, hogy azt is megtanuljam.

Persze a hímzést sem hagyta el. Munkáiért több díjat, kitüntetést kapott, 2005-ben elnyerte a hímzők legmagasabb szakmai elismerését, a Gránátalma-díjat.

Még a kilencvenes évek elejére tehető, hogy egyre szorosabb kötődése alakult ki vidékünkkel. - A férjem harminc éve egy alsóörsi vitorlás szakosztály vezetője lett, majd ugyanott kikötővezetőként folytatta a munkát. A hétvégéket én is itt töltöttem, és csinálni akartam valamit. Az egyik paloznaki kolléganője javasolta, hogy próbáljak meg egy hímzőkört indítani. Ennek most volt éppen húsz éve. Tizenöten vagyunk, többen járnak Csopakról és távolabbról is.

Egy alsóörsi csoport ötlete is már korábban felmerült, a művelődési ház akkori vezetője többször is kérte, de ő elhárította. - Akkor úgy éreztem, nem lenne jó egymás mellett két hímző csoport. Később részt vettem egy karácsonyi vöröskeresztes rendezvény mézeskalács készítőként. Ott találkoztam Tarnainé Zórád Matilddal, aki nagyon biztatott, hogy találjak ki valamit, mert úgy szeretnének tenni valami Alsóörsön is. Mondtam, akkor legyen a csipke. Rá két hétre megalakult az Alsóörsi Csipkeműhely. Ennek is már tíz éve.

Később újabb csoportok is alakultak Füreden, Tihanyban, környékünkön mintegy ötvenen gyűlnek össze rendszeresen irányításával.

- Mivel jellemzően idősebb asszonyok járnak a csoportokba, nem is igazán merül fel a tervezés megtanulása. Hisz egy saját terv készítéséhez megfelelő rajztudás kell, ismerni kell a minta anyagát, fonalát, színvilágát, szerkezeti egységét, tudni kell, hogyan lehet "megmozdítani a mintát". Ugyanakkor ezek az asszonyok a saját tervezés nélkül is lehetőséget kapnak a közös munkára, az együttlétre és szép termékek előállítására. Az Alsóörsi Csipkeműhely az egyetlen a csoportjaim közül, ahol a saját tervezés igénye felmerült. Sok a fiatal, azt gondoltam, hogy menni fog. Elkezdtünk rajzolni, hetente hozták vissza a rajokat, javítottuk, újrarajzolták, és ez így ismétlődött, amíg jó nem lett.

Azt mondja, hogy ha kínkeservesen is, de eljutottak addig, hogy most már önállóan tudnak tervezni és így zsűriztetni is. Óriási dolog az, hogy egy falu nevével és a sajátjukkal ilyen alkotásokat zsűriztetnek - állítja Szuper Miklósné.

- Hogy miért csinálom? Úgy érzem, kötelességem azt a felhalmozott tudást és értéket átadni másoknak is, amit magamba gyűjtöttem. Talán Kányádi Sándor mondta: Adjunk mindent oda a hazának. Én is így gondolom.