Tisztelgés a mesterség előtt

Domonkos László nevelőszülőknél, illetve állami gondozottként nőtt fel, 1957. január 28-i születése után magára hagyták. Szülőanyja nevét tudja, de soha nem akart vele találkozni, mert azt látta, hogy azok az állami gondozottak, akik felkutatták a szüleieket, megzavarodtak a dologtól, szerencsétlenek lettek. Kézügyessége már gyerekkorában feltűnő volt. Ennek is köszönhette, hogy a Magyarszombatfai Kerámiavállalathoz került az általános iskola elvégzése után fazekastanulónak. Geszler Mária keramikusművész vette szárnyai alá, akivel ma is jó kapcsolatot ápol. Rendszeresen meglátogatja szombathelyi otthonában, segít neki a kertművelésben és azokban a ház körüli munkákban, melyekhez a fiatalabb ember ereje kell. Mesterétől nemcsak a szakma fogásait tanulta meg, hanem műveltséget, szilárd erkölcsiséget is kapott. Geszler Mária édesapja neves zeneszerző volt, aki nem volt hajlandó kiszolgálni a napi politikát. Tanítványai imádták, mert ő tartást, magas művészi színvonalat képviselt és adott tovább lányainak és tanítványainak. Négy lánya közül Mária volt a legidősebb, neki kellett az érettségi után olyan szakmát találnia, melyben a kreativitását is  kiélheti és keres is annyi pénzt, hogy megéljen belőle.

Domonkos László munkásságára nagy hatással volt a táncházmozgalom, amelyben aktívan részt vett saját tájegységén végzett kutatásaival. A fiatalabbak kedvért elmondom, hogy 1972. május 6-án nyílt meg Budapesten az első táncház Sebő Ferenc, Novák Ferenc, Halmos Béla és Martin György részvételével, majd sorra szerveződtek az újabb és újabb magyar, illetve a közelebb-távolabb élő népek zenéjét-táncait bemutató, őrző táncházak. Mellette a népi kézművesség még élő elemeit is begyűjtötték, feldolgozták. Ebben a körben dolgozott, vált tudatossá Domonkos László is, akinek a művészetében a nyugat-dunántúli fazekasság tradicionális formavilágán kívül visszaköszönnek a Balaton-felvidéki parasztbarokk építészet sajátos jegyei és a balkáni fazekashagyományok jellegzetes elemei, így teremtette meg egyedivé vált művészi stílusát, amely alapvetően a fazekasművészet formai és technikai hagyományaira épít, de mai igényekre és hatásokra reflektáló szemlélettel vegyül, jellegzetes irányvonalat jelölve ki a mai kerámiaművészet területén belül. Fiatalon ezekért el is ismerik, 1978-ban megkapja a Népművészet ifjú mestere címet. Később a Nemzetközi Kerámiastúdió meghívására többször tartott izgalmas szakmai bemutatókat az intézmény rendezvényein.

A magánélete sem alakult szerencsésen. Megházasodott, de művészi függetlenségét igazán soha nem adta fel. Elvált, a lakása eladásából származó pénz csak arra volt elegendő, hogy egy huszonhárom négyzetméter alapterületű, fűtetlen présházat vegyen a Somlón. Innen járja be kerékpárral az országot. Biciklijén a hetvenkilós felszereléssel naponta százharminc kilométert is képes megtenni, még télen is. Házasságából született egy lánya, akivel a válás után is tartja a kapcsolatot. A válása óta anyagailag ritkán tudta segíteni a  boldogulását, a tanulmányai folytatását, de mindketten fontosabbnak tartják a szellemi, erkölcsi kötődést, ami erőteljesen megvan. Lánya segít neki abban, hogy összegyűjtse, rendszerezze a gondolatait. Azt szeretné, ha ezeket mind többen megismerhetnék. Ő az az ember, maga szerint mester, sokak szerint művész, aki soha nem enged az igazából, a tiszta forrásból, és nem hajlandó a színvonalat csökkenteni a több pénz, a jobb megélhetés miatt. Ezért érték már kudarcok is. Ma ugyanis a követendő irányzatot meghatározó helyeken olyan emberek is ülnek, akik vagy nincsenek tisztában a szakma gyökereivel, vagy ugyan pontosan ismerik, de feladták, megtagadták őket. S ebben a tárgyi kultúránk nem marad el a többitől, hiszen a politika is támogatja hivatalosan a hagyományokat, keresik a hungarikumokat. A dolognak szinte természetes velejárója, hogy vannak olyan emberek, csoportok, akik igen jól megélnek ezekből a mozgalmakból, ügyesen pályáznak, képesek anyagi forrásokat gyűjteni, de a tiszta búzától az ocsút nem tudják vagy nem is akarják elválasztani.

Rendszeresen láthatjuk Domonkos László kiállításait rangos helyeken. Egyik nagy hatású kecskeméti kiállításának adta a Tisztelgés a mesterség előtt címet. A Nemzetközi Kerámiastúdió galériájában látható alkotásaival a címül adott lényeget fogalmazta meg. Ő az, aki a napjainkhoz igazított hagyományokkal a szépséget és a használhatóságot egyaránt képviseli. Munkái nem eladók, mert saját műhely hiányában nehezen tudná újra megalkotni őket.

Azt mondja, a becsületes fazekasoknak elhasználódik a térdük, a gerincük vagy éppen alkoholisták lesznek. Ő a kivétel. Na persze ezért is megdolgozott. Kidolgozott egy olyan lábkorongot, amelynél a korongtengely négy helyen rögzíthető. A középállásútól két közbenső fokozaton át bal oldali állású lábkoronggá alakítható át. Az áthelyezéshez négy csavart kell átszerelni, ezzel változtatják meg a lendítőkerék, a korongtengely és a korong helyzetét.

Ennek szakmai és ergonómiai terveit éveken át készítette, felhasználva sokéves fazekastapasztalatait. Ez nagyméretű, nehéz tárgyak korongozásához szükséges stabil szerkezet, megfelelően méretezett korongokkal és korongtengellyel. Rendelkezik a talaj egyenetlenségeit kompenzáló beállító csavarokkal. Mondanunk sem kell, hogy ezt a szerkezetet anyagi okok miatt nem tudta levédetni, de attól az ő munkája.