A kaucsuklabda szerelmese

Három sportágban (sakk, asztalitenisz és teke) mérkőztek meg egymással a hagyományteremtő verseny indulói, s az asztaliteniszben 73 éves kora ellenére nem talált legyőzőre Dobszai József nyugállományú alezredes a palotai Bartos iskolában tartott hagyományteremtő viadalon. Pedig nem volt egyszerű dolgom, szó szerint meg kellett szenvednem minden egyes pontért, mondja mosolyogva pétfürdői otthonában.

- Hiába űzöm az asztalitenisz sportágat 12 esztendős korom óta, ennyi idősen hiába a rutin, harminc-negyven évvel fiatalabb sportolók ellen jelentős hátránnyal indultam. Végül azonban sikerült győznöm, habár utána napokig alig tudtam kikelni az ágyból az izomláz miatt - mondja nevetve, majd büszkén hozzáteszi, az egyik legnehezebb meccsét épp a fia, Zsolt ellen vívta, aki szintén évtizedek óta nagy kedvvel űzi a sportágat, s egyébként az egyéni verseny harmadik helyén zárt.

Persze mindez nem a véletlen műve. A történet 1951 őszére vezethető vissza, amikor a 12 esztendős ifjú először ütőt fogott a kezébe.

- A várpalotai aknamélyítő tröszt telephelyén minden nap késő estig ütöttük barátaimmal a kaucsuklabdát, Nagy Pali bácsinak, az üzemvezetőnek szinte haza kellett zavarnia minket - emlékszik vissza a kezdetekre.

Dobszai Józsefnek olyannyira jól ment a játék, hogy az esztergomi középiskolai évek alatt is folytatta a sportot, majd az iskola végeztével a Péti MTE kötelékében ütötte a labdát. Az ’59-es bevonulását követően a katonaságnál sem szakadt el ping-pongtól, mindezt szerencsére szekszárdi felettesei is támogatták. Katonatársaival több ízben is megyei csapatbajnokságot nyertek. Aztán, ahogy az lenni szokott, előkerül egy ide kapcsolódó katonatörténet is.

- 1961 júniusában a vegyvédelmi csapatok nyári összevonását tartották a Tapolca melletti Diszelben, ahol a hadsereg asztalitenisz bajnokságát követően Reményi Gyula ezredes, a vegyvédelmi csapatok parancsnoka is kihívott egy partira. Külön kérte, hogy minden tudásomat adjam bele, ne hagyjam nyerni csak azért, mert a felettesem. Így tettem, s nyertem is 21:3-ra. Húsz esztendővel később, amikor már hivatásos katona voltam, újra találkoztunk. Egy várpalotai rendezvényen altábornagyi rangban, vezérkari főnök-helyettesként is megismert, s a keblére ölelt.

A leszerelés után egyébként a Várpalotai Bányásznál folytatta az asztaliteniszt. Nem is akárhogyan.

- Patkó Tamás, Varga József, Zoller Béla, Diószegi Ferenc és jómagam alkottuk a csapatot. Büszkén mondhatom, hogy 1965/66-ban veretlenül nyertük meg a megyei bajnokságot, s jutottunk fel az NB II-es pontvadászatba - meséli, majd rögvest mutatja is a fényképeket, okleveleket és korabeli újságcikkeket, amelyek az ötvenes évektől napjainkig, szépen lefűzve sorakoznak több nagy mappában. 1969-től hivatásos katonaként Marcaliban szolgált, ahol a helyi Volán játékosaként Somogy megye bajnokságát is sikerült megnyernie. Később a katonai pálya Várpalotára szólította, s egyre kevesebb idő jutott a versenyszerű sportra. Az asztalitenisztől azért nem szakadt el, amatőr szinten folyamatosan játszott, leszerelése után pedig nyugdíjasként is jelen volt a helyi sportéletben.

- Az utóbbi tíz évben pedig a Gábor Áron Nyugállományúak Klubja tagjaként, később elnökeként minden évben nagyszabású sportversenyt rendezünk a tüzérek és bányászok védőszentje, Szent Borbála napján, ahol ádáz, ám ugyanakkor baráti küzdelmek zajlanak a résztvevők között - mondja, majd zárásképp hozzáteszi, hiába a 73 év, manapság is rendszeresen játszik. Kacsintva jegyzi meg, hogy a csinos szomszéd lányokat, Kingát és Petrát okítja az asztalitenisz rejtelmeire.