2011.09.10. 13:56
Kert, szenvedély, számla
Gülüszemű, groteszk szobrok sorakoznak a kerítésen, kidobott villanykörtéből, kifestett lámpaburából, flakonból készültek. Amíg a csengőt keressük, felfedezünk fotós kollégámmal egy szexi, kissé horrorisztikusra kifestett postaládát (a kézbesítőnek is legyen valami öröme).
Beljebb a kertben punkra hajazó próbabábutorzók ácsorognak szétszedett tévékészülékek belsejéből és eldobott telefonokból megépített kereszt mellett. Totemállatokat látunk a bokrok között hazavihető verzióban, új oszlopos szenteket, akasztott rongybábut, szétszedett, újra összerakott játék babákat ketrecben, akváriumban. Századunk fosszíliái.
Vizuális jelekké sűrűsödött kozmikus rezgések, markánsan megfogalmazott gondolatsűrítmények. Egyedi jelek és ősi jelképek a lomtalanításból megmentett, új értelmet kapott talált tárgyakra festve, évezredeket átívelő, kultúrákat egyesítő képes jelbeszéd, modern hieroglifa, amely a létezés és a halál misztériumát örökíti meg.
Szilágyi Zoé esetében hatványozottan igaz a definíció, miszerint a kert elkerített természetdarab, tulajdonosának képére formálva. Egy kis bezárt szabadság, totális intimitás, amibe azért kívülről be lehet lesni. Be is néz mindenki, aki elmegy a ház előtt a Csatár-hegyen.
Furcsa birodalmat, mitikus világot, úgy is fogalmazhatnánk: outsider-panoptikumot hozott létre a festőnő barátjával, Kefével (Brush Ramones), mintha megtalálta volna az élet és halál közti szűk mezsgyét, ahol összemosódik a két dimenzió. Meg is erősít ebben, amikor beszélgetünk, hogy nagyon szereti a mexikói halottak napját, ahol nem siratják az elhunytakat, hanem tarkára festett koponyákkal, önfeledten táncoló óriás csontvázakkal és más groteszk installációkkal ünneplik őket.
Zoé és Kefe redizájnolják a talált tárgyakat, ami különben világtrend, mintegy kibontják a lelküket és ezáltal újfajta funkciót adnak nekik. Újabb állomás ez a festőnő életművében, aki progresszív vonalat képvisel, akitől éppen ezért megszoktuk már, hogy a képzőművészetet nem a szokványos módon műveli. Egy szenvedélyesen létező művész újabb útkeresései ezek a szobrok.
- Teljesen megváltoztam. Szeretném azt a régi Zoé-imázst, ami rám ragadt, levakarni. Félek az emberektől, visszahúzódom, totál csendes lettem, már nem az a vad, vagány punk csaj vagyok, aki Lackóval meg akarta váltani a világot Veszprémből! - mondja, amikor leülünk a kert egyik szegletében beszélgetni. Dumálhatunk bármiről is, - Istenről, aki maga is munkanélküli lehetett és seggbe rúgná az ájtatos képmutatókat, akik elfordítják a fejüket, ahelyett, hogy segítenének-, a végén mindig a megélhetési gondoknál kötünk ki, amelyek most már végzetesek.
- A Biblia arról szól, hogy ha kopogtatok, megnyílik az ajtó előttem, míg a mostani állítólagos keresztények, beleértve a pártokat is, a kopogtatásra lakatot tesznek az ajtaikra! - sommázza keserű tapasztalatait.
Nincs hol kiállítani, nincs egy galéria, amelyik legalább a munkához szükséges anyagot megelőlegezné, a város projektjeiből is kihagyják, holott a négy éve elhunyt férjével, Szilágyi Lászlóval együtt Veszprémnek egyfajta imázs-alkotó márkájává váltak. Összekötik a nevüket a város- sal. Miközben ő szó szerint éhezik:
- Volt, hogy egy hétig nem ettünk, az ájulás környékezett, és senkit nem érdekelt, annyit írtak az interneten: "Hát igen, mindenkinek nehéz, Zoé! Menj el dolgozni, Zoé!" Én azért születtem, hogy alkossak, nekem ez a munkám, én nem tudok mást csinálni. Hogy nem lehet ezt megérteni? - kérdezi. - Most már arra vetemedtem, hogy írtam a polgármesteri hivatalnak, kértem segélyt. De segélyt sem kaphatok, mert 30 napos munkaviszonyt kell igazolni vagy pedig egy évig együtt kell velük működni. Ha egy óvodát kellene kifesteni, az oké. Vagy állatkertbe is elmennék dolgozni, mert szeretem az állatokat, ott is ki lehetne rakni installációkat, érdekes madáretetőket, vagy mit tudom én, annyi jó ötletünk van, de semmit nem fogadnak el. Ahogy a kertek, kolostorok útvonalát is lehetett volna színesíteni az installációinkkal, csak értsék meg, nekünk anyagra sincs pénzünk.
Szilágyi Zoé ötezer forintért árulja a festményeit, szobrait, de még ilyen potom pénzért sincs vevő. Miközben sürgősen össze kell gyűjteni százezer forintot az éves villanyszámlára, mert különben kikapcsolják náluk az áramot. Villany nélkül pedig nem lehet élni még a Csatár-hegyen sem a 21. században. A veszprémi Csatár-hegyen áram nélkül víz sincs. Akkor mindennek vége. Ez már nem vicc, nem játék. Tragikusan komoly. Ez a rémes valóság.