Lugossy László állandó párbajban a kővel

Különleges házban élnek itt, a veszprémi vár alatt feleségével, Lugossy Edit textilművésszel. A ház a Várhegy oldalába épült - ennek jele, hogy a kamra hátsó oldala már a szikla. Az épület mint egy elvarázsolt kastély, viszonylag kis területen furán egymásra épült szintek. A földszint a szobrász birodalma, ez már kinn az udvaron is látszik: kövek, fémek gyűlnek, jövendő alkotások alapjai. Benn a műhelyben a hatalmas asztalon már fényesre csiszolt fekete kő, kézbe simuló, szemet gyönyörködtető, előtte papíron skiccek, odébb egy szerszám tartozéka. Az állványon egy mellszobor formálódik, szemüveges férfifej.
 
Hűvösebbre váltott az idő, de a szobrász nem csak ezért van vastag mellényben. Alig pár napja jött meg Törökországból egy szobrászszimpóziumról, a tenger mellől. Erről majd később mesél, előbb feLuggossyról beszélünk. Én "csak" szobrász vagyok, ő képzőművész, az avantgárd mesterei közé tartozik, de már szétmentek. A veszprémi Luggosy László is akart valahova tartozni. A rendszerváltás idején, annak eufóriájában ott volt a Veszprémi Művész Céh alapítói között, hajtotta őt is a "csináljunk együtt valamit" hangulata. Volt céhmester is, de beismeri, nem szeret konfrontálódni bagóért. Nem jött össze - legyint egyet.
 
Pedig természeténél fogva könnyen ismeretséget kötő ember. A képzőművészeti akadémia elvégzése után Nagybányán a kerámiagyárban ő volt az egyetlen magyar nemzetiségű formatervező. - Ha valami balhét el kellett vinni, mindig nekem mondták a kollégák: te megengedheted magadnak. Ha valaki segített Romániában, azok a románok voltak, ők szóltak: Ravennában lesz egy kiállítás, küldj anyagot. Ha Bukarestbe mentem, hetekig elvoltunk, kiállításokra jártunk. Szinte évente volt kiállításunk, közösen Edittel, főleg Erdélyben, de Bukarestben is.

Határozottan mondja: nem gazdasági menekültek voltak. Nagybánya központjában éltek, s a falurombolás idején megtudták, házukat el akarják dózerolni, már a  határozatot is megforgalmazták. - Akkor mondtam: egy pillanat, minden madár ott rak fészket, ahol élni akar. A döntést megkönnyítette, hogy a fiam akkor már gimnazista volt. Elindultunk hát szép hazánkból szép hazánkba. Hivatalosan Csurgóra szólt a befogadó nyilatkozatunk, de öt percet sem voltunk ott. Eleinte a gyerekeknek volt nehezebb, kérdezték az iskolában, ki apád, ki anyád. Nekem sem volt munkahelyem, de mindig nyitott szemmel jártam a világban.

Láttam, épül az új városháza, megtudtam, ki tervezi. Elmentem a tervezőirodába, vittem egy zsák fotót a munkáinkról azzal, hogy szeretnénk valamit csinálni. Akkor Edit megrendelést kapott a nagy faliképre, én a feliratokat, információs táblákat csinálhattam. Mondták is a kollégák, miért nem volt pályázat. Mi dolgozni akartunk. Amúgy Veszprém sok munkát nem hozott, az utóbbi években vannak megrendelések, mint a II. világháborús emlékmű. Meg előtte a várban az ivókút. A lektorátus nem az én munkámat javasolta, de a megrendelőnek az kellett.
 
Azt gondolnánk, a szobrászat magányos munka, az anyag és a mester közös ügye. Lugossy László az utóbbi néhány évben szimpóziumokra jár, s maga is szervezett ilyet Veszprémben és Balatonfüreden is. - Azon múlik, hogy tudomást szerzel-e arról, hol szerveznek, hirdetnek ilyet. A személyes kapcsolat alapján küld a kolléga információt, hogy lesz egy ilyen. Onnantól tőled függ, milyen tervet küldesz, tetszik-e a szervezőnek.
 
Olaszország, Lengyelország, Egyiptom, s most Törökország (némelyik többször is) volt a szobrászok közös munkáinak helyszíne.  Az fantasztikus, amikor a sivatagban ott lobog a magyar zászló. És mindenhol ott marad az én munkám eredménye is. Minden ilyen alkalom lehetőség a megújulásra, felfrissülésre is. Azt sem tudod, kikkel találkozol, milyen kővel fogsz dolgozni, de ez az izgalmas. Szinte csak itt adatik meg, hogy három méter magas kőszobrot csinálj, s ehhez a technikai, műszaki feltételeket is biztosítják.
 
A szimpóziumok ismerkedésre, barátságok születésére is lehetőséget adnak, bár az egész napi kemény munka kiszívja erejüket, még akkor is, ha mára a vésőt, kalapácsot már korszerűbb eszközök váltották fel. Cseh, lengyel és szlovák kollégáival már megalakították a maguk kis visegrádi négyesét, rendszeresen találkoznak. Amikor lengyel kollégája meghívta, hogy az egyetemistáknak tartson előadást, az odaúton természetesen meglátogatta a cseh szobrász barátját is. A közös alkotótáborokba bejutni egyébként nem könnyű: a törökországi Kartalban rendezett szimpóziumra 110 pályázat érkezett, ezek alkotóiból hívtak meg tizenegyet, köztük Lugossy Lászlót.  Ott a rendelkezésére bocsátott három köbméteres kőből a megsebzett természetet formázta meg. Mivel ritkán van türelme makettet készíteni, vázlatot küldött, s kinn a helyszínen két hét alatt befejezte a hatalmas munkát.

 
- Én csak 11 éve dolgozom kővel. Addig bronzot öntöttem, savállót hegesztettem, amíg el nem varázsolt a kő. Az ellenfél, amivel párbajt vívok, s kérdés, ki győz, mennyire engedelmeskedik a kő. Mert azt megerőszakolni nem lehet. Amikor megérkezünk egy helyre, egy napig  nézem a követ, a technikát, azután a többi az én dolgom.

A szimpóziumokon nagyon nemzetközi, nagyon vegyes társaság gyűlik össze: legutóbb Törökországban a japán és az olasz szobrász volt csak hasonló korú, a többiek Tajvanról és más országokból fiatalabbak. Ez egyáltalán nem zavarja Lugossy Lászlót, a barátságot a munka hozza össze, természetes, hogy eközben is segítenek egymásnak. A szimpóziumok nyelve a munka  mondja , első nap meglátni, ki hogyan dolgozik. Kartalban a tizenegyből nyolcan tuti barátok lettünk. Egy biztos, a tábor tervezett ideje alatt el kell készülni a szoborral, ami azután a szervezők tulajdonában marad.

Lugossynak így vannak már szobrai többek között Egyiptomban, Olaszországban, Dániában. Ez utóbbi országba akkor jutott el, amikor Veszprém testvérvárosa, Gladsaxe volt Európa kulturális fővárosa. Ott ma is látható az öt méter magas, hulladék saválló anyagból készült szobra.
Azt mondja: Ázsiába szeretne még eljutni. Már készül legújabb pályázata, mutatja is a skiccet, amiből talán készül egy kisebb makett. Elküldi és vár. No, nem tétlenül, hiszen itt a mellszobor, ez Csopakon a nemzeti park kertjében áll majd. És itt a család, az öt unoka, akik, ha jönnek, mindig csinálnak valamit, dolgoznak az anyagokkal. És persze a barátok is, szerte a városban, ahol már régóta otthon van.