Nyolcezer méter egyszázaléknyi örömért

- Hajnali kettőkor indultunk a 7900 méter magasan lévő táborból Mécs Lacival együtt, ám ő lemaradt. Vártam rá, de neki, mint később megtudtam, vissza kellett fordulnia. A csapatunkból ezután már csak Erőss Zsolt és én másztunk tovább - meséli László a történteket.
Aztán László kapaszkodott fel elsőként. A világon első magyarként. A csúcson egyedül volt, igaz, nem sokáig, mert egy spanyol expedíció és a serpájuk is felért mellé.

- Így már szinte sokan lettünk, mivel a csúcs felszínét egy teherautó-platónyi nagyságú területként kell elképzelni. Amíg egymagam voltam, fotókat készítettem és gyönyörködtem a panorámában. Láttam a szomszédos Mount Everest csúcsát, amint a felhők fölött felbukkan. Az egy csodálatos pillanat volt. Azt mondják, a hegymászás kilencvenkilenc százalék szenvedés, és egy százalék, amikor fenn állsz a csúcson, és átadod magad a pillanatnyi érzésnek.
Majd hozzáteszi, háromezer felett már ez az egy százalék is eltűnik, és csak a száz százalék küzdelem marad.

És hogy mi történt a csúcson? Hát nem az és úgy, mint amit a filmekben látunk. Nem volt ugrálás és tűzijáték.
- Ilyen magasságban (8516 méteren) és ennyi idő elteltével már nagyon terhelt a szervezet. A kimerültség, a folyamatos oxigénhiány következtében kialakuló állapot miatt egyfajta tompultság is volt bennem. Igazából az egészet csak később dolgoztam fel. Sokat segítettek ebben a fent készült fényképek, ezeket nézve sikerül újra átélnem azokat a pillanatokat. - Zászlót is vitt magával egy fotó erejéig, de azt nem hagyta ott. Egy tízcentis magyar nemzetiszínű szalagot viszont igen. A hegycsúcson egy kis nepáli zászló is lengedezett, annak szárára kötötte fel a szalagot.

- Ezután elindultam lefelé, ahol egy közel nyolcvanméteres meredek sziklafal vezet le. Ennek az alján találkoztam Zsolttal. Üdvözöltük egymást, pár szót váltottunk, és tovább másztunk. Ő az első hegymászó, aki fél lábbal mászta meg a Lhotsét. A táborhelyünkön vártam rá, ahol lepihentem kicsit. Már este volt, amikor valaki matatott a sátor bejáratánál. Szerencsére ő volt az. Aggódtam, úgyhogy jó érzés volt, amikor végre ő is épségben megérkezett.
 
Aznap este még ott fent aludtak. Mint mondja, a négyes és hármas tábor közti távon lefelé haladás már sok volt a szervezetének, valószínű akkor szenvedett fagyási sérüléseket.
- Az ajkai kórházban azt mondták, néhány  hónap alatt regenerálódik, igazából "csak" a két kézfejem ujjhegyei feketedtek be. Szerencsére nem maradandó sérülés.

Mint mondja, a hétezer-ötszáz feletti magasság már a halálzóna. Ez az a végső határ, ahol a szervezet már tényleg nem képes regenerálódni, akklimatizálódni. Még az innivalót sem kívánja. Ahogy csökken az oxigén mennyisége, az agy és a szív megpróbál magához máshonnan elvonni vért, hogy így jusson oxigénhez. Részben a végtagokból, ezért van az, hogy a hegymászóknál a leggyakoribb a kezek és a lábak elfagyása.

László még nem tudja a következő expedíció időpontját. Előbb ezt kell feldolgoznia, értékelnie önmagában. - A magyarok a világ nyolcezresein csapatához a tavalyi Cho Oyu-expedíción csatlakoztam először. Akkor, és úgy érzem, most is bebizonyítottam, hogy helyem van ebben a csapatban. Ebben már Zsolt is megerősített, úgyhogy a lehetőség adott arra, hogy velük tartsak a jövőben. Talán támogatókat is könnyebb lesz szerezni a mostani sikeres csúcshódítás után, ami egyébként nagyon nem egyszerű feladat.

László civilben egy ajkai villamossági cég vezetője, kereskedelemmel foglalkozik.
- Főállású hegymászóként nagyon nehéz lenne megélni. Egy ilyen expedíció, mint amilyen ez is volt, hatalmas összegeket emészt fel. Támogatók nélkül nem is lehet véghezvinni.
Hozzáteszi, már csak azért sem gondolkodik még újabb utazáson, mert itthon is dolgoznia kell, de természetesen a családról se feledkezzünk el.

- Tudom, hogy az itthoniaknak is rengeteget kellett izgulniuk, aggódniuk miattam. Volt egy olyan időszak, amikor mindegyik rádiótelefonunk lenn maradt a táborban, ezért egy teljes napig nem tudtak rólunk semmit. Szóval, nekik is nehéz volt.
Aztán előbújik belőle a kalandvágyó hegymászó...

- Van egyfajta amnéziás állapot nálunk, hegymászóknál. Most még bennem is tartja magát az az érzés, hogy mennyit kellett szenvedni, küzdeni a sikerért fenn a hegyen. De ezt kis idő után elfelejtjük.
Most még a csúcshódítás élményei-kínjai kavarognak benne. Aztán úgy néhány hónap után előkúszik egy gondolat egy hegymászó bakancsos kisördög képében, aki súgja, ismét menni kellene.