2010.11.14. 04:35
Eleink eledelei
Ha léteztek középkori utazásszervező irodák, akkor feltehetően azt tanácsolták klienseiknek, hogy látogassanak el a délnémet fürdővárosok valamelyikébe, ahol mai szemmel nézve is feltűnően vonzó kicsapongásra nyílt alkalom a közös kádfürdőkben vagy a szabadtéri medencékben, ahol a fiatal hölgyek vajmi keveset takaró pendelyféleségben lebegtek a fürdő fölött végighúzódó karzat urainak minden szalonképességet nélkülöző bekiabálásai közepette.
Vagy ha létezett, és miért ne létezett volna vidéki gasztroturizmus, mindenképpen Mátyás királyunk visegrádi palotája nyújtotta a legjobb lehetőséget egy kis hétvégi tivornyára Közép-Európában.
A konyhakultúrát természetesen másképp kell elképzelni, mint manapság. Egyben sült háziállatok és rőtvadak vonultak fel tálakon saját gereznájukkal leterítve, valamint aranyozott szarvakkal és körmökkel, a felszolgált madarakra pedig pávatollkoszorút szerkesztettek, legyen az a ma már kihalófélben lévő fajdféle, a császármadár vagy éppen a vadliba.
A húsok mai szájjal ehetetlenül csípősek voltak és színes mártásokban fürödtek, mivel a gazdagság jele a mértéktelen fűszerhasználat, elsősorban az akkor egzotikus bors, gyömbér, szerecsendió és sáfrány alkalmazása volt.
És persze jöttek szépen sorban a Duna halai is - az akkor pozsár néven ismert ponty, a csuka és a középkorban még gyakori másfél mázsás viza is. A borok, hát igen, nem voltak valami híresek. A rossz kezelés miatt így ezeket szokás volt feljavítani fűszerekkel és nádcukorral. A tokaji bor abban az időben szinte ismeretlen volt, szemben a ma ismeretlen és akkor legjobbnak tartott szerémségi borokkal.
A köret nem volt ismeretes. Majd végezetül jöttek a gyümölcsök - Mátyás király kedves kormos almája, amely a mai napig megtalálható az Aggteleki Nemzeti Park régi fajtákat őrző gyümölcsösében, vagy az ugyancsak kedvelt füge, amelyet Olaszországból küldtek a királynak felesége rokonai. Egyes történelmi pletykák szerint egy-két mérgezett szem is belekeveredhetett a szállítmányba, ami ismerve az olasz méregkeverők középkori szakmai tekintélyét, nem lehetetlen.
Janus Pannonius valószínűleg mandulát ropogtatott, mivel az az ő kedvence volt, valamint biztosan előkerült végül egy nagy tepsi (illetve dehogy tepsi, mivel ez egy török jövevényszó a magyarban, mint tepszi), szóval egy tál mákos-mézes guba is, amelyet eleink igen kedveltek, szemben az északi népekkel. Egy finn turistacsoport manapság is azt hitte egy matyó lakodalmas est mákos rétesére, hogy valami hallucinogén szertartás fog következni a vacsora végeztével.
Természetesen a pórnép egészen másféle dolgokon tengődött. Gyakori, sőt állandó fogás volt a leves, ami alatt egy szabadtűzön rotyogó kondért kell elképzelni, amibe folyamatosan beledobálták a kezük ügyébe eső élelmiszereket a káposztatorzsától a medvehagymáig és tyúkfejig. Kását főztek a keserűfűfélék közé tartozó pohánkából vagy más néven hajdinából.
Összeszedték a sulymot, ami mára már ritka védett növényünk, de akkoriban vízigesztenye néven úgy rágcsálták, mint manapság a szotyolát, széjjelköpködve a szúrós terméshéjakat.
