Expedíció a Föld középpontja felé

Na, ilyen a barlangászat, s ilyen a Krubera, meséli Kucsera Márton, aki három társával együtt - Németh Zsolt, Sass Lajos és Zih József - első magyarként hódította meg a Föld legmélyebb zugát, a Kaukázusban található gigászi barlangrendszert. A várpalotai származású, 36 éves fiatalember kilenc napot töltött a felszín alatt, mire a szűk járatokon átkelve 2080 méter mélyre, a barlang száraz végpontjára jutott. Kezdjük azonban a legelején.

Marci, merthogy mindenki így, becézve üdvözölte a palotai művelődési központban tartott előadásán, 18 évesen, a városhoz közeli Csőszpusztán ismerkedett meg, s kötött mestereinek köszönhetően életre szóló szövetséget a barlangászattal. Húsz évesen aztán a fővárosba költözött, ahol továbbra is előszeretettel kereste a föld alatti járatokat. Az elmúlt 10 évben Kínában, Olaszországban, s tucatnyi más helyen ereszkedett le a mélybe, mentőakciókban vett részt, ám élete nagy lehetősége - ahogy ő mondja - 2008 szilveszterén találta meg. 

- Litván barlangász barátaim felajánlották, hogy társaimmal csatlakozzunk a Föld jelenlegi legmélyebb, feltárt barlangjába szervezett nemzetközi expedícióhoz. Nem sokat haboztunk, fülig érő szájjal rögvest igent mondtunk az óriási kalandnak ígérkező hívásra - mondja Marci.

- A meglehetősen sok álmatlan éjszakát okozó felkészülés márciusban kezdődött. A részletes útiterv elkészítése után a fő feladatot az odaút, illetve a logisztika, vagyis a húszfős expedíció több tonnányi felszerelésének szállítása jelentette. A beutazás főképp azért, mert a függetlenségét ugyan kikiáltó, ám az Európai Unió által például nem elismert Abháziába (Grúzia szomszédságában található, ám az ország részének tekintik - a szerző) már a vízum megszerzése sem bizonyult egyszerű feladatnak, több sikertelen kísérletet követően némi anyagi befektetés fejében egy utazási iroda intézte úgymond el a belépést.

- Ehhez képest az augusztus 10-én indult odaút már könnyű volt, Moszkva érintésével repültünk Szocsiba, a Fekete-tenger partján lévő üdülővárosba, ahova vonattal érkeztek a tonnányi felszerelést szállító litván társaink. Minden egyes határon megállították őket, a vámosok ugyanis nem akarták elhinni, hogy barlangászokkal, nem pedig csempészekkel van dolguk - meséli nevetve a fiatalember, akinek magyar társaival a vízumért még el kellett utaznia Szuhumiba, a 17 évnyi véres polgárháború alatt szétlőtt abház fővárosba. Ott már a sokkoló környezettől eltekintve nem akadt komolyabb probléma, aludtak egy fél napot a külügyminiszter irodájának előterében, s ripsz-ropsz meg is kapták a papírokat.

Ettől a ponttól tényleg csak a barlangászatra kellett összpontosítaniuk. A helyiek által felkínált GAZ-66 típusú teherautókkal hat óra alatt jutottak fel az Arabika-fennsíkra, a Krubera-barlang 2000 méteres magasságban található bejáratához. A környéket Marci szimplán csak a barlangászok paradicsomának titulálta. 

- Festői hely volt a mészkőhegység. Barlangok százai, amerre csak a szem ellát. Minket azonban akkor csak egy, a Krubera érdekelt, azt akartuk meghódítani - mondja. Így is tettek. Teljes felszerelésben, a fejenként mintegy 50 kilós egységcsomagokat felkapva beléptek a barlangba.

- Az első 500 méter majdnem színtiszta ereszkedés, amelyet öt aknában, s a közöttük lévő szűk átjárókban kellett megtenni. Utóbbiak között olyan beszédes nevekkel, mint a Mozambik, amely talán arról jutott a névadó eszébe, hogy igazi vékony, fekete afrikaiaknak is szűk lenne.

Az első táborhelyet 700 méter mélyen érték el. Hasonlóan a nagy csúcsokat meghódító hegymászókhoz, ők is napok alatt jutottak el a két kilométeres mélységbe, így az éjszakát egy szűk, kényelmetlen sziklaperemen felvert sátorban, üvöltve zúgó vízesés szomszédságában töltötték.

Néhány óra elteltével aztán indultak tovább, nem volt megállás, hiszen akkor jött csak a neheze! A nedvesség miatt búvárruhát öltöttek, s órákon, mi több napokon át ereszkedtek, kúsztak, másztak. Magyar rekordnak számító 1420 méteres mélységben érték el az alaptábornak is nevezhető helyszínt, amelyet a humoros barlangászok Sandy-beach-nek (Szandi-tengerpart) kereszteltek el.

- Nem túlzó az elnevezés, hiszen gyönyörű, s a körülményekhez képest kifejezetten kényelmes helyen töltöttük az éjszakát. Azért is szerencsésnek érezhettem magam, mert itt ünnepelhettem a születésnapomat, s ennek megfelelően lefekvés előtt koccintottunk a srácokkal. Kellett is a pihenés, hiszen eztán következett az egyik legnagyobb erőpróba, az 1460 méter mélyen található S1-es szifon. Normál körülmények között meg sem kottyanna egy alig három méter hosszú, s fél méter széles, vízzel teljesen kitöltött üregrész leküzdése, ám a föld mélyén más a helyzet. A bátorságon múlik minden. Amikor a jéghideg, sáros lébe mártod az arcod, már hallod a szíved dobogását. Aztán lebuksz, s egy kötél segítségével áthúzod magad a szűk járaton, közben majd szétrobbansz a félelemmel vegyes izgalomtól - emlékszik vissza Marci, s láthatóan hónapokkal az expedíció után is beleborzong az élménybe. Nem is csoda, hiszen a feladat inkább lelki, mintsem fizikai, három barlangász fel is adja a küzdelmet. A magyarok viszont mennek tovább.

Kicsi, de annál vizesebb aknákon, majd egy kőzetváltást követően gyönyörű, fekete üregkanyarulatokon vezet az útjuk. Egy rövidke alvás után aztán végre a végponti túra következik. Persze a 2080 méteres mélységig akad még feladat bőven. A legnehezebb a barlangászhumor újabb megnyilatkozásaként is felfogható, szűk és vizes Way to the dream-járat (Út az álomhoz), de a kétezer méteres mélységet nevében is kifejező Millenium-rész is megér egy misét.

- Még egy kis kúszás, még egy kis omladék, s 2080 méteren elértük a száraz végpontot, a Game Over-t, ahol aztán mindenki elérzékenyült. Hónapokon át terveztük, ezerszer megnéztük a térképeken, s elképzeltük milyen lehet, ám az ott tapasztalt érzés leírhatatlan - mondja Marci, aki méltán lehet büszke magára és csapattársaira, hiszen az új magyar mélységi rekord felállítása mellett 11. nemzetként jutottak le 2000 méter alá, ami több mint megsüvegelendő teljesítmény.

Persze a Game Over nem jelenti a túra végét, hiszen csomagokkal megpakolva két kilométert még mászni kell felfelé. Az azonban már könnyen megy, a mélyben tapasztalt katarzis feltöltött akkumulátorként viszi a barlangászokat. Az Arabika-fennsíkon aztán a pihenés és a tervezés van napirenden, merthogy ott és akkor megfogadták, mielőbb visszatérnek az örök élményt nyújtó Krubera-barlangba.