Sárkány Zalán: a határ a csillagos ég

– A minap töltötted be a huszonegyedik életévedet, utólag is: Isten éltessen! A jeles eseményt nagy ünneplés követte?

– Nem, dehogy, egyrészt már szezon közben vagyunk, másrészt figyelnem kell a tanulmányaimra is. Néhány barátommal elmentünk vacsorázni, most ennél nagyobb „dinomdánomra” nem is gondoltam.

– Ha úgy tetszik, 2024-ben már szereztél magadnak születésnapi ajándékokat: először lettél felnőtt magyar bajnok, az Európa-bajnokságon két bronzérem került a nyakadba, míg a párizsi ötkarikás játékokon túlszárnyaltad az addigi legjobb időeredményeidet. „Kimaxoltad” a lassan mögöttünk hagyott évet, vagy lehetett volna abból még többet kihozni?

– Büszke vagyok az idei teljesítményemre, de mert mindig nagy célokat tűzök ki magam elé, úgy vélem, kicsit nem szabad álmodni. Ha erre gondolok, akkor a francia fővárosban jó lett volna egy döntőben úszni, de ahol erre előzetesen a legnagyobb esélyt gondoltam, 1500 méteren, ott addigra, a rendezvénysorozat utolsó napján mentálisan már nem voltam a csúcson. Persze örültem az olimpiai helyezéseimnek, hogy az első ilyen eseményemen 400, 800 és 1500 méteren is az elvárásoknak megfelelően produkáltam, aztán nyílt vízi junior Eb-elsőként a karrierem során először lettem felnőttbajnok 800 méteren, három évtized után első magyar férfiként aranyérmet nyertem az amerikai egyetemi bajnokság nagydöntőjében egyéni távon, 1650 yardon, míg a júniusi, belgrádi kontinensvetélkedőn 800 és 1500 méteren is harmadikként csaptam célba.

– Nyáron elhagytad az arizonai egyetemet és az indianai Bloomingtonba költöztél. Mi áll a váltás hátterében?

– Az ottani műhelyfőnökünk, Bob Bowman, aki a 23-szoros olimpiai bajnok Michael Phelps sikereinek is a kovácsa, Texasba ment, ami azt vonta maga után, hogy az úszócsapatunk gyakorlatilag szétesett. Nem akartam a sztártrénert mindenáron követni – hiszen nekem nem is ő volt a főedzőm –, de közben maradhattam volna a 70 ezer hallgatót számláló phoenixi egyetemen is, ami addig a tengerentúlon úszók legmagasabb nívójú oktatási intézménye volt, ám a „megmaradt” szakmai stáb számomra nem nyújtott olyan hatékonyságot, mint mondjuk Laci bácsi Veszprémben. És én azt kerestem, amit a királynék városában tőle kaptam. Ezzel együtt büszke vagyok arra, hogy tagja lehettem az iskola első, így sporttörténelmet írt bajnokcsapatának, amit valahol a második családomnak tekintettem – a sok szép élmény miatt is. Szakmai szempontok alapján olyan gárdához próbáltam menni, ahol a hosszútávúszás is fókuszban van. Végül arra az 1820-ban alapított egyetemre esett a választásom, ahol egy tapasztalt edzőpárossal, Luke Ryannel és Cory Chitwooddal dolgozhatok együtt (a tunéziai tanítványuk aranyérmes lett a tokiói olimpia 400 méteres gyorsúszó számában – a szerk.), miközben az üzleti szakon folytathatom a tanulmányaimat. Azon leszek, hogy őket is csapatbajnoki címhez segítsem. Az eddigi impulzusok kedvezőek, az uszodában összetartó közösség fogadott, ráadásul az ösztöndíjamra sem lehet panaszom.

– Mikor térsz legközelebb haza a korlátlan lehetőségek országából?

– Az év végi, budapesti rövid pályás világbajnokságon szeretnék rajtkőre állni 400, 800 és 1500 méter gyorson, illetve 400 méter vegyesen. Bevallom, jó lenne a leghosszabb távon dobogóközelbe kerülni, ami óriási durranás lenne.

– És ha már itthon leszel, akkor gondolom, felkeresed a veszprémi edződet, Szokolai Lászlót is…

– Számomra egyértelmű, hogy ha itthon vagyok, akkor vele, az irányítása mellett készüljek. Én legalábbis ezt szeretném. Korábban mindig akkor éreztem a fejlődést, ha a „szárnyai alatt voltam”, a pályafutásom nála kapott igazi lendületet. Mindig nagy tudású szakembernek tartottam, aki valamit nagyon tud a hosszútávúszást illetően. A jövőben, idehaza csak rá hallgatnék, így most év végén, illetve jövő májustól is, hogy utóbbi esetben kiharcoljam a nyári, szingapúri vb-n való részvételt. Ám nemcsak neki, hanem volt klubtársaimnak is sokat köszönhetek, velük, mellettük megtaláltam a számításaimat. Sajnálom, hogy Rasovszky Kristóffal és Betlehem Dáviddal már nem dolgozhatunk együtt. Az edzéseken folyton rivalizáltunk egymással, még egy gyakorláson sem akartunk utolsók lenni. Ez hozta magával a fejlődést. Mindig húztuk, inspiráltuk egymást, ez mindenkinek jót tett, senki sem engedhette el magát. Az úszás egyéni sport, ám sokat segített nekünk, hogy csapatban edzettünk. Remélem, hogy Laci bácsi közreműködésével négy év múlva megpályázhatok egy dobogós helyezést az olimpián. Mert hiszem, hogy a 2028-as Los Angeles-i játékokon jön majd el az én időm. Azt gondolom, tudok annyit fejlődni, hogy megvalósítsam a jövőbeni terveimet. Nem elégszem meg ugyanis azzal, amit eddig elértem. Ha tudok bízni magamban, akkor bármit elérhetek, a határ a csillagos ég.