Éles József átadja a stafétát Danyi Gábornak

– A párharc utáni éjszaka mikor jött álom a szemedre?
– Régóta rossz alvó vagyok, folyton jár az agyam, de most az átlagosnál is többet forgolódtam. Egyszer pedig el is sírtam magam. Tisztában vagyok azzal, hogy a szurkolóinknak mérhetetlen csalódást okoztunk.

– Akkor nem vagyok egyedül azon véleményemmel, hogy a pályán mutatott játékotokat egyszerűen rossz volt nézni. Gyakran helyzetbe is alig tudtatok kerülni, az ellenfél azt csinált veletek, amit csak akart…
– Azóta is keresem a választ arra, miszerint mit lehetett, vagy kellett volna jobban csinálnunk, hogy elkerüljük a látottakat. Ezek a srácok hétköznap úgy edzenek, hogy néha szájtátva bámuljuk őket, aztán hétvégén valamiért „teli a nadrágjuk”. Hiányzik belőlük a bátorság, a vagányság, téthelyzetben dekoncentrálttá válnak és betliznek.

– Több mint három évtizede ismerlek, de ilyen elkeseredettnek még nem láttalak, mint szombaton…
– Mert bármivel próbálkoztunk, az balul sült el.

– A tanítványaitok tíz forduló után két ponttal az utolsók. Ennyit tudnak, vagy van valami más is a háttérben?
– Ha röviden kellene válaszolnom, akkor azt mondanám: igen, ennyit, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy időről-időre mennyi balszerencse ér bennünket, hogy a kezdősorunkból megint mennyien hiányoznak sérülés miatt. És ez így megy évek óta. Miközben állandóan csapatot építünk, az a bizonyos ág megállás nélkül húz minket. Nem tudom, hogy a sors mit akar tőlünk?

– Talán azt, hogy jövőre a másodosztályban legyen egy erős gárdátok…
– Lehet, de hogy ezt elkerüljük, átadtam Danyi Gábor szakmai igazgatónknak a csapatot, hogy eztán ő mutasson nekünk irányt. El- és belefáradtam, ezzel együtt mindenben segítem a munkáját. Elvesztettem a fonalat, pedig mindennel úgy igyekeztem: hétközben elemeztem, statisztikákat böngésztem, videófelvételeket néztem a riválisainkról. Mint említettem: a fiúk a gyakorlásokon mindent tökéletesen megcsináltak, a bajnokikon pedig jöttek a betlik. Jóllehet valahol a pszichológusaik is voltunk – és persze vagyunk ma is. Főként az fáj, hogy eddig legalább küzdöttünk, de a PLER ellen már azt sem. Ennek az okát képtelen vagyok megfejteni.

– Azzal, hogy a jövőben az eddigi edzőtársad meccsel helyetted, megmenthető a kollektíva, életben tarthatók az NB I-es reményeitek?
– Nem tudom, néha azt gondolom, hogy nekünk már „harangoztak”, de tavasszal sem nekünk állt a zászló, aztán mégis sikerült bennmaradnunk. Nehéz lesz ebből a helyzetből felállni. Egyszerű lenne most két-három meghatározó játékost hozni, de mert mi vagyunk az élvonal egyik legszegényebb klubja, ilyen kiadásra nincs pénzünk.

– Hosszú távon mégis mi lehet a megoldás?
– Miután most nem vagyunk itt megbecsülve, tárgyalásokba kezdtünk annak érdekében, hogy a felnőtt csapatunkat idővel „elköltöztessük” Veszprémből, majd a jövőben annak a keretnek neveljünk fiatalokat. Mélyre ástuk magunkat, várnánk, remélnénk a segítséget, de mindhiába. Alighanem minden érdekeltnek ez lesz a legjobb megoldás.