Isten veled, Jóska! Végső, baráti búcsú Czeidli Józseftől

Azt a döbbenetes hírt, hogy 67 éves korában súlyos betegség következtében elhunyt Czeidli József tanár-újságíró, Devecser díszpolgára, az első pillanatban képtelenség felfogni, megérteni, mert annyira hihetetlen és megrázó. Majd csak hónapok után szembesülünk igazán a ténnyel, akkor jövünk rá, hogy nincs többé közöttünk, amikor nem látjuk a devecseri rendezvényeken, nem olvassuk a beszámolóit a Naplóban és a Devecseri Újságban, amikor nem hallatszik mindenki számára ismerős, nyugodt hangja. Az a hiány lesz majd megrázó igazán. Azt mondják, az ember életében annyit ér, amekkora űrt hagy maga után. Őutána szívszorítóan nagy űr marad Devecserben és baráti körében. Nehéz kifejezni azt a fájdalmat, amelyet érzünk, hiszen olyan élet szűnt meg, amely hosszú évtizedekig tanári és újságírói munkában, küzdelemben telt el.

Ismét szegényebbek lettünk egy kollégával, jó baráttal. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején öt évig együtt dolgoztunk az Ajkai Szó városi lapnál, a Naplót is évtizedekig tudósítottuk, Czeidli Jóska haláláig a Devecseri Újság munkatársa is volt. Búcsúzni egy olyan kollégától, baráttól, akivel hosszú évtizedeken osztoztunk az örömökben és a gondokban, nem számít komoly búcsúnak, mert az ilyen ember a lelkünkben soha nem hal meg!

Kedves Jóska! Mi, barátaid nagyon jól tudjuk, hogy te mindenkivel törődtél, a környezetedben lévők minden gondjára-bajára érzékenyen figyeltél, csak önmagadra nem eléggé. Sokkal többet törődtél másokkal, mint önmagaddal. Most egy kis lelkiismeret-furdalás gyötör: vajon mi eleget törődtünk-e veled? Hiszen tapasztaltuk, hogy édesanyád halála után valami elszakadt nálad. Szomorú, hogy csak mélabúsan figyeltük, ahogy magadba roskadsz, de minden segítséggel elkéstünk. Csak azon tűnődöm, miért a temetőben jut eszünkbe, hogy mit kellett volna csinálni? Amikor a fennkölt kérdés már nem egyéb hasztalan sopánkodásnál…

Elgondolkodtam, hogy mennyi szépet és jót mondanak ilyenkor mindenkiről. Milyen kár, hogy ehhez előbb meg kell halnia az embernek. Nagy igazság ez, mert tényleg, ha a nekrológok gyönyörű mondatainak legalább a felét megkapnánk már halálunk előtt, bízvást szebb lenne az életünk!

A te életed így is szép volt. Minden gyötrelmével, nehézségével együtt is szép, hiszen mindig azt csináltad, amit szerettél. Legnagyobb szenvedélyed diákjaid tanítása és az újságírás volt. Ezt bizonyítottad a Devecseri Gárdonyi Géza Általános Iskolában, és azokban az újságokban, ahol írásaid megjelentek. Ezekből kiderül, hogy tanítványaid és az olvasók iránti szereteted megkérdőjelezhetetlen.

Mikor megtudtam súlyos betegséged, kezdtem félve gondolni távozásodra. Érezni lehetett, hogy valójában elindultál utolsó utadra. Nem panaszkodtál, inkább csendben tűrted a gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. A váratlan betegség következtében elkezdődött számodra egy rémálom, amely különösen az utóbbi hónapokban kezdte teljesen összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. A rád jellemző emberi méltóságodat megőrizve, csendesen viselted a betegséget. Sajnos, az újságírók csendesen mennek el…

Hogy mi hiányzott neked a teljes, tökéletes élethez? Talán mindennél jobban az egészség. Mert hát 67 évesen még nem engedi magához közel a halált az ember. Még tervez, még álmodik, még elképzeli a derűs időskort. Neked ez nem adatott meg. Viszonylag fiatalon köszöntél el az életnek nevezett „társasjátéktól”. Visszavonultál a nyilvánosságtól, s már csak a csend maradt utánad. A devecseri új temető csendje… Egy japán költő szerint az emberi élet gyenge dráma, mert nincs több, csak egy előadása. Nos, ha ez így van, akkor különösképpen méltányolni kell minden mozzanatát. Még az utolsót is!

Visszaemlékezve az együtt töltött újságírói évekre, mindig jelezted lapzárta előtt: „Akkor majd jövök, s hozom vagy küldöm a kéziratot…” Bizonyára ugyanezt mondtad a Devecseri Újságnál is. Egy kézirat sajnos itt van, de ennek nagyon rossz a slusszpoénja. Ezt az utolsó földi riportodat gyalázatosan eltoltad! Ne haragudj, de át kéne írni a végét!!!

És mint egykori kolléga, ha most itt állnál mögöttem, és olvasnád, amit eddig írtam, biztosan bólogatnál, s mondanád: „Eddig rendben, de most jön a neheze. Egy frappáns végét kellene írnod az egésznek.” Tudom, hogy most mosolyogsz, mert végre sikerült megoldhatatlan feladat elé állítanod. 

Ezért most csak a legsablonosabb szavakkal tudok búcsúzni tőled. Kedves Jóska! Mosolygós, szerény, kedves arcodra mindig emlékezni fogunk, mert az igaz emberek derűje ült vonásain. 

Ég áldjon, Isten veled! Pihenj csendesen!

Tollár Sándor