Cél a dekarbonizáció, akadály egy hatalmas ellentmondás

A rektor szólt a sokasodó környezeti problémákról, arról, hogy ma már a fenntarthatóságról kell komolyan beszélnünk. A globális problémák megoldásához a tudomány segítségét kell hívnia az emberiségnek, feltárva az okokat, a megoldások közül megtalálni a legalkalmasabbakat. – Sok esetben a gazdaság szereplői látszatmegoldásokkal élnek, amennyiben az gazdasági érdekeiket szolgálja. Ha a globális éghajlatváltozást tekintjük a fenntarthatóság legnagyobb kihívásának, a szén-dioxid légköri koncentrációja és az átlaghőmérséklet emelkedése közötti kapcsolatot kétirányú, oda-vissza-folyamatként kell értelmeznünk. A fenntartható fejlődés érdekében legfontosabb a fosszilis energiahordozók lecserélése megújuló energiaforrásokra – kezdte előadását a rektor, majd feltette a kérdést: hogyan működik Földünkön a dekarbonizáció, mi a helyzet a valóságban?

– Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) idén tavasszal megjelent jelentése egyik ábráján jól látszik, mit kellene az emberiségnek tennie annak érdekében, hogy a felmelegedést másfél-két fokon megállítsa, elkerülve a súlyosabb gazdasági-társadalmi-politikai következményeket. A lehetséges jövőbeni forgatókönyvek azonban nem azt mutatják, hogy a kívánt úton haladunk, az Energy Institute (EI) idei jelentése a ténybeli adatokat tartalmazva bemutatja, mi történt a globális energiafelhasználás tekintetében tavaly. Kiderül, a fosszilis szén-dioxid-kibocsátás az előző évihez képest közel egy százalékkal még tovább nőtt, és a fejlett országok erőfeszítéseit messze ellensúlyozta az ázsiai térség gazdasági-fogyasztási növekedése – részletezte a rektor. 

A globális energiamixben a fosszilis energia részaránya még mindig óriási, nyolcvankét százalék! A másfél fokos éghajlati hőmérséklet-növekedést reális-e így másfél fokban korlátozni? – adódott a következő kérdés. – A globális energiafelhasználás kilencvenhét százalékát a gazdaság működtetésére kell fordítanunk, s ezt csak a meglévő infrastruktúrával tudjuk ma elvégezni. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, jövőre hasonlóan növekvő számokat látunk. A megújuló források is csak úgy tudnak energiát termelni, ha elkészülnek, legyártásuk viszont szintén hagyományos módon és energiával történik. Még nagyobb probléma, hogy a globális energiafelhasználásnak a felére vonatkozóan ma nincs a világban érdemi, ipari léptékű, a gazdaságban is működő karbonmentes alternatíva. Tervek ugyan léteznek, de még nem működnek a gyakorlatban – tudtuk meg Gelencsér Andrástól.

A megoldási remények egyikeként az úgynevezett zöld hidrogént említette a Pannon Egyetem rektora, amit a víz hidrolízisével állítanak elő, de az energia egy része már az előállításnál kárba vész, az üzemanyagcellák hatásfoka pedig hatvanszázalékos. A befektetett magas értékű energiának végül 35 százalékát kapjuk vissza. Természetesen hidrogén-felhasználás ma is van a világban, az ipari mértékű vízbontási technológia is rendelkezésre áll, a mai napig 100 millió tonna hidrogént használ fel a világ, viszont ennek 96 százalékát földgázból állítják elő. Ipari léptékű zöldhidrogén-előállítás azonban nincs, pont azért, mert sokkal több energiába kerül az oxigéntől elválasztani a hidrogént, mint a földgáztermelés. Ez a nagy ellentmondás a világ dekarbonizációs programjában.