A csapból is a Balaton folyik

Idén nyáron nem érkeztek hírek ivóvíz nélkül maradt településekről, képek kiszáradóban lévő halastavakról és Velencei-tóról. Az előrejelzések azonban egyre aszályosabb éveket jósolnak, a vízkészletünkkel tehát okosan és előrelátóan kell gazdálkodnunk. Figyelmeztető jel, hogy a tavalyi kevés csapadékot hozó nyáron az országban több helyen is jelentkeztek ivóvízellátási problémák, a Balatonnál pedig, főként a tó keleti medencéje körül, a településeket ellátó vízművek közel teljes kapacitáson működtek. A Balaton Fejlesztési Tanács tavaly szeptemberi ülésén elhangzott, magánházaknál még nem, de új szállodáknál már előfordult, hogy a szolgáltató jelezte: az infrastuktúra fejlesztéséig nem tud a beruházás megvalósításához többletkapacitást biztosítani. 

A terület szolgáltatója, a Dunántúli Regionális Vízmű Zrt. (DRV)  tavaly indult nagyszabású EU-támogatott projektje keretében már megkezdődtek a balatoni régió ivóvízvezeték-hálózatának megújításával, fejlesztésével kapcsolatos előkészítő munkák. Ha rendelkezésre állnak a szükséges források, 2030-ra készen lehet az új, korszerű, a problémát hosszú távra megoldó rendszer. Jelenleg a műszaki tervezés és az engedélyezés zajlik, a vezeték nyomvonaláról és az új igényekről már egyeztettek a településekkel. Ötvenhét Balaton-parti és kilencven háttértelepülés érintett, 256 ezer állandó lakos, ehhez még hozzá kell adni a nyaralótulajdonosokat, illetve a tóhoz látogató több százezer vendéget. 

A társaság jelenleg több forrásból – karsztvízből, felszíni vízből és forrásvizekből – látja el ivóvízzel a térséget, kapjuk a tájékoztatást. A legnagyobb a nyirádi karsztvízbázis, mely elsősorban a partmenti településeket szolgálja ki. Emellett kisebb karsztkutak, források és hat, gazdaságtalanul működtethető, elavult technológiájú felszíni vízmű biztosítja együttesen a régió ivóvizét. Az elmúlt években a nyári vendégforgalom idején a tó keleti medencéje körül fekvő egyes településeket ellátó felszíni vízművek már a kapacitáshatáruk közelében működtek.

A DVR az ivóvíz egy részét jelenleg a Balatonból nyeri. A kérdésre, ez mennyivel csökkenti a tó aszályos években amúgy is alacsony vízszintjét, azt válaszolták: a kiemelt mennyiség szezonon kívül naponta 20 ezer köbméter, az idegenforgalmi csúcsidőszakban eléri a napi 70–75 ezer köbmétert. A tó 1,8 milliárd köbméteres vízmennyisége bő két év alatt  cserélődik ki, párolgással, elfolyással évente átlagosan 818 millió köbméter víz távozik a mederből. Mivel az ivóvízcélú kivétel évente összesen 10 millió köbméter, e mennyiség a tó vízveszteségének csupám 1 százalékát teszi ki, ami a vízháztartására jelentéktelen hatással van. De a tó hosszú távon kiszámíthatatlan minősége, magas vegyszer- és költségigénye miatt nem lehet erre alapozni a fenntartható ivóvíz-szolgáltatást. Ezért a Balaton vizét a kibővített nyirádi karsztvízbázis mellett a kincsesbányai karsztvíz és a Mura folyó váltaná le. Ehhez ki kell építeni több száz kilométer új ivóvízvezetéket a kapcsolódó infrastruktúraelemekkel, ezenkívül 100 kilométernyi szennyvízvezeték felújítására, és két szennyvíztisztító telep bővítésére is szükség lesz.

A Balaton vize korlátozás nélkül áll rendelkezésre. Elmondható-e ugyanez a lassan visszapótlódó karsztvízről? A DVR ígérete szerint a fejlesztés során a karsztvízbázisokat csak a megújulóképességük figyelembevételével terhelik, ügyelve rá, hogy a vízkivétel és az utánpótlódás egyensúlyban maradjon. A karsztvíz felszínről történő pótlódásának időtartama 50 évnél rövidebb, a mélyfúrású kutaknál ez jóval több időt vesz igénybe. Előnye még, hogy nem igényel tisztítást, így az előállítás költsége a negyede a felszínről nyert ivóvízének. A jelenlegi költséges és a környezetet terhelő balatoni felszíni vízkivétel helyett ezért a karsztvizek mellett a természetes, biológiai szűrési technológia továbbfejlesztett változatát célszerű még alkalmazni.

Lombár Gábor, a tóparti településeket összefogó Balaton Szövetség elnöke, Balatonfenyves polgármestere azt mondja, az ivóvízellátás a régiónak csak az egyik problémája. Már évek óta jelzik, baj lesz más közművekkel is: az energiaellátással, a szennyvízelvezetéssel. A megnövekedett igények, az új építkezések miatt ugyanis nem elegendő a kapacitásuk, erről azonban mindenki hallgat. Vajon az épülő több száz lakóparknál milyek formában történtek meg a közműegyeztetések? – teszi fel a kérdést. Nem ritka ugyanis, hogy ha az önkormányzat nem ad rájuk engedélyt, kiemelt állami beruházás lesz belőlük, és abba az érintett településeknek már nincs beleszólásuk. Az északi parton még szomorúbb a helyzet. A présházakat, pincéket nyaralókká építik át, előttük ott az 5-600 köbméteres medence, ami hivatalosan permetvíztároló. 

Az egyéni közműbekötések a szolgáltatót terhelik, magyarázza Lombár Gábor, az ezzel járó útjavítás pedig a befektetők feladata. A tapasztalatok szerint azonban ezek rendszerint gyenge minőségű munkát végeznek, aztán jönnek a lakosok, és számon kérik az önkormányzaton, hogy rossz az út. A tó, a település és az ingatlanfejlesztő érdeke nem azonos. Kevés az olyan beruházó, akivel szót lehet érteni, és miután egy-két milliós négyzetméter áron eladta az ingatlant, továbbáll. De elköltöznek a tópartról a fiatalok is, akik ennyiért nem tudnak lakást venni, életet kezdeni. És ez nagy bánat, mondja a polgármester. 

(Hanthy Kinga - DVR Zrt., Balaton Fejlesztési Tanács, ivóvízbázis, Lombár Gábor)