A márkóiak szerencséje első, olasz származású plébánosuk érdeklődése

Arról már írunk, hogy a leendő családtörténet-kutatók és a már gyakorlattal rendelkezők lókúti találkozóján Márkusné Vörös Hajnalka főlevéltáros, a Veszprém Vármegyei Honismereti Egyesület elnöke a németek betelepítésére vonatkozó két tévhitet igyekezett eloszlatni előadásában. Az egyik, hogy főként királyi – Mária Terézia és II. József idejében történt – intézkedéseknek köszönhető érkezésük. Ezek az uralkodók tényleg tudatosan, hajókkal hoztak a Délvidékre határőrző szerepre szánt svábokat, azonban valójában sokkal többen jöttek korábban, és földesurak, Esterházyak, Zichyek, Nádasdyak, Erdődyek, emellett más birtokosok, ciszterciek, bencések, püspökségek szervezésében. A másik, amit sokan rosszul tudnak, hogy főként szegények, züllött életmódot folytatók kerültek hazánkba. Valójában meghatározott vagyonnal kellett bírniuk és iparos szaktudással rendelkeztek, így ezek a családok alapozták meg a Bakony iparát, egykor Lókúton például üveghuta működött nekik köszönhetően. Barnagra és Vöröstóra, Márkóra és Bándra szintén már korábban kerültek sváb családok.

Ami még a történész megállapításai közül meglepett sokakat, hogy az egy-egy faluban letelepedett svábok anyaországuknak nem egy településéről, még csak nem is egy régiójából érkeztek, hanem számos részéből. Előfordult, hogy ki-ki több állomáson keresztül, keresgélés nyomán jutott el oda, ahol végül otthont teremtett magának. A Német Fejedelemségből mindenhonnan kerültek emberek, egy-egy család egy-egy kistelepülésre, így különböző nyelvjárást beszéltek, nem túlzás, hogy alig értették egymást. Az érkezési útvonalaik girbegurbasága igazából érthető, logikus, ám nehezíti napjainkban a múlt, a családtörténetek szálainak kibogozását. Segítik azt viszont főúri levéltárak gyűjteményei, főleg az azokban található végrendeletek, tanúkihallgatások, amik az országos összeírásoknál részletesebb képet, adatokat adnak a lakosokról, bár a halványuló tinta és az egykori kézírás értelmezésével meg kell azért ilyenkor küzdeni. Kéziratos, 1848 utáni térképek pedig már digitalizálva, otthonról elérhetők, s ezeken számozás jelzi a házakat, külön lapra odaírták, melyikben ki lakott.

Márkón a családfák ágait kutatók szerencséje, hogy az első plébánost, aki olasz származású volt, érdekelte, ki honnan került a faluba, ezért a halotti anyakönyvi kivonatokba beleírta. A török hódoltság idején pedig a svábok katonáskodtak, így sokan kaptak kutyabőrt, azaz nemesi rangot birtok nélkül, adómentességgel. Szabadon használták elmenekült urak területeit, fő megélhetésük volt közösségeiknek a szőlőtermesztés és a rideg állattartás. Szürke marhát, bakonyi disznót ezrével tereltek, hajtottak, utóbbi hasonlított a vaddisznóra, de hosszabb lábú volt annál. A Belső-Bakony lakatlan területeire jöttek svábok, a mostani vármegye területének közepén az 1930-as évek elején százötven kilométer hosszan csak német szót lehetett hallani.