A megtalált dallam

Egyre halványabban ugyan, de gyerekkorom óta – neveltetési átfedések nélkül – kötődöm az ünnepi egyházi és a világi énekekhez, dallamokhoz. Már korábban írtam ezeken a hasábokon, hogy szövegüket csak foszlányokban ismertem, nem tartottam fontosnak, hogy fejből megtanuljam bármelyiket is. Aztán később különböző befolyások hatására rákényszerültem, hogy pótoljam a hiányosságot. Általános iskolás diákként azonban – ki tudja, milyen megfontolásból, talán burkolt dacból, lázadásból, de lehet, hogy ösztönösen – előadásukkor felcseréltem őket. A katolikus pap kérte, tegyek próbát, jelentkezzem az egyházi gyerekkórusba. A meghallgatáskor mozgalmi dalokat adtam elő, és jóval később, az ifjúsági szervezetbe való felvételkor, húsvét táján, egyházi énekekkel rukkoltam elő. Azzal a művel, ami Jézus kereszthalálakor és feltámadásakor örökké aktuális, kikerülhetetlen: „A keresztfához megyek, / Mert máshol nem lelhetek / Nyugodalmat lelkemnek.”

A felnőtté válás, a felfogások és ítéletek ingadozása idején ez a dal eltűnt az életemből, ám a nyolcvanas évek közepén rövid időre visszatért. Néprajzkutató barátommal Parasztvasárnapok címmel közös kötetet szerettünk volna írni a falun élő családok életéről. Vagy tíz–tizenkét otthont kerestünk fel, amikor a barátomat halálos autóbaleset érte. A könyvből nem lett semmi. Z.-ben, a sváb faluban megláttunk egy rusztikus órát a konyhában, az oldalán két szárnyas kulcs függött. Az egyik az óráé, a másik… Az idős néni az alsó nyílásba dugta a másikat, és tekert rajta: „Hallgassák meg!” Felcsendült A keresztfához megyek… Beleborzongtunk. A szerkezetben kis henger forgott, rajta elszórva apró „hangjegyrügyek”. Barátom meg akarta venni az órát, de a házigazdák nem adták el. 

Most, az esős, hűvös húsvétkor a főútról lekanyarodtam a Z.-be vezető bekötőútra. Olyan öregkori nosztalgia és vágyakozás fogott el a zenélő óra után, mint Muzsikus Pétert hangszerországban. Tízévesen olvastam R. Chitz Klára (1888–1965) számos idegen nyelvre lefordított meseregényét, melyben Péter egy elveszett dallamot keres, miközben élővé válnak a zenekar hangszerei. A Zeneműkiadó 1957-ben jelentette meg először a kötetet, színes borítóján a kissráccal, egy hangjeggyel és egy gordonnal. Karácsonyi ajándékba kaptam. Muzsikus Péter persze rátalált az elveszett dallamra. (Emlékezetemre hagyatkozom: Beethoven IX. szimfóniáját kereste. Ha tévedek, elnézést kérek.) Én Z.-ben nem találtam meg az egykori kedves parasztházat. Helyén üres, gazos telek. Csalódottan indultam tovább, dúdolva a békét, vigaszt sugalló dalt: A keresztfához megyek…