Bezárják az utolsó mélyművelésű bányát, betömik Bakonyoszlop járatait

Bakonyoszlop két aknája hivatalosan a bakonyszentlászlói telephelyű Fenyőfő bányaüzem jogutódja. A faluban a bauxit kitermelése 1982-ben kezdődött, az üzem egykor 400 embernek adott munkát, Ravazdtól Pannonhalmáig, Súrtól Ácsteszérig jártak be a munkások. Bakonyoszlop I-est 2002-ben, a II-est 2005-ben nyitották meg. Ekkor utóbbi helyen még 170-en dolgoztak.

Két évtizeden keresztül dolgozott a föld alatt a bakonyszentlászlói Török Attila. A gépek karbantartásért felelt, ezt a feladatot most a cég máshol végzi, például a fővárosban, Kőbányán, ahol egy 33 kilométeres alagútrendszerért felelnek. Kiszolgáló volt, ahogy mondja: nélkülük nem működött egyetlen gép sem, állt volna a műszak. Most ő az első kísérőm: elvezet az aknaudvarhoz, amelybe a napokban kezdték behordani az földet. Eltűnik az ország utolsó mélyművelésű bányája. 

Megkopott a Jó szerencse 

– A fénykorban több százan dolgoztak itt, a csuklós busz háromszor fordult a műszakban. Visszagondolva: a sárban-koszban kúszni-mászni, húzkodni a szivattyúkat, a sötétben lenni a fenét volt jó, igaz, az időjárás viszontagságaival sem kellett törődnünk. Én nem féltem sosem: most, hogy sűrűn járok Budapestre, több esélyem van, hogy belekerülök egy balesetbe – emlékszik vissza a 48 éves férfi. 

Haladunk befelé az egyre sötétebb alagútban, aztán száz méter után megpillantok egy kaput, amelyet az ominózus, kissé már kopott Jó szerencsét! felirat övez, felette pedig Szent Borbála, a bányászok védőszentjének szobra áll. 

Felveszek egy göröngyöt a cipőm mellől, markomban elmorzsolom a vörös földet. A két járat összesen 5–6 kilométerre nyúlt, a kőzetet felrobbantották, egy gép felhordta a szalagra, úgy jött ki az érc. Az egyik járaton bement a friss levegő, a másikon kijött az elhasznált. 

Magukra maradtak 

Visszatérünk az irodába, egy 1764-ben épült, kis barokk épületben kapott helyet a Geoda Kft. Széles mosollyal fogad Fekete István igazgató. Belépünk, íróasztala mögött díszesen faragott, százévesnél régebbi szék, megtudom, hogy nem akárkié volt: Lónyai Elemér birtokolta, az oroszvári kastély ura. 

Fekete István Tapolcán született, bányászkörzetben, mégis Pannonhalmára, a bencésekhez járt, Várszegi Asztrik volt a némettanára. Majdnem szerzetes lett, végül Miskolcon végezte el az egyetemet, mint mérnök. Vezető beosztású 1988 óta, a térségben négy bányát nyitott és zárt be. Ahogy mondja: tudomásul kell venni, hogy egyszer mindennek vége szakad. Sorolja az okokat: megszűnt az utánpótlás képzése, elfogyott a munkaerő, majd a piac is elveszett. Az sem tett jót, hogy a speciális bányászati anyagokat külföldről kellett volna horroráron behozni. Magukra maradtak. 

– Hamarosan végzünk, kétszer hetven-nyolcvan méter hosszan sok ezer köbméter földdel tömedékeljük a vágatokat, így szüntetve meg a balesetveszélyt, és zárjuk le a történetet – mondja szárazon Fekete István. Nem állom meg, hogy ne kérdezzek vissza: – Szomorú? – Az – feleli tömören, aztán mindketten hallgatunk. 

Eltűnt a piac 

A bauxitnak az alumínium előállításában jut fontos szerep. Használta a vegyipar, a festékipar, vitték belföldre és külföldre egyaránt, a második világháború előtt a repülőgépgyártásban volt elengedhetetlen. A szocializmusban nagy mennyiségben termelték ki az országban, aztán jött a rendszerváltozás, a fontos partner Szovjetunió köddé vált. Addig hazánk a világ első hét országa közé tartozott évi 3 millió tonnás termelésével. 
Bakonyoszlopon egy évben 180 ezer tonnát termeltek átlagosan, majd jött 2012-ben a vörösiszap-katasztrófa, tovább nem lehetett elhelyezni a vörös-iszapot, a bányák sorra bezártak. Ők is kis, 50 fős üzemmé váltak; részben átálltak a szénre évente 40–50 ezer tonnával, mellé 20 ezer tonna bauxittal. A szénerőművek jelentőségének és a lakossági felhasználás csökkenésével néhány év alatt ez a piac is beszűkült. 

– A vezetésem alatt eltelt harmincnégy évben az üzemeinkben halálos baleset nem történt. Persze voltak súlyos esetek, ahol ennyi ember dolgozik, ott bizony olykor kísértik a sorsot. De arra büszke vagyok, hogy senkit sem kellett eltemetnem – zárja beszélgetésünket Fekete István. A kis bakonyi település szépen emlékezhet vissza a bányájára.