Egy méltósággal viselt hosszú élet

Buvári Enochné Véghelyi Margit nyugalmazott pedagógus olvasónknak tavaly októberben jelent meg életrajzi ihletésű emlékkötete a Jókai Mór Városi Könyvtár Kötészeti és Sokszorosító Műhelyének utolsó kiadványai között. Sajnos a járvány miatt a tervezett bemutató meghiúsult.

A 92. életévét betöltő szerző könyve számba veszi családtagjait, gyermekkorát, tanyán töltött legszebb éveit, pápai pedagógusi pályáját, a Kilián-lakótelepen megélt mindennapi élményeit, valamint a hozzá köthető újságcikkeket.

Buvári Enochné Véghelyi Margit 1929-ben, Szolnokon született. Tízéves koráig a Jászladány melletti tanyán éltek, ahol édesapja tanított. 1943-tól a Cinkotai Állami Tanítóképzőben tanult, majd Pápára költöztek. Az irgalmas nővérek tanítóképzőjében 1947-ben líceumi érettségit, egy év múlva tanítói képesítést kapott. Hiába vették fel a Pécsi Pedagógiai Főiskolára, szülei nehéz anyagi helyzete miatt nem folytathatta tanulmányait. 1949-ben Marcaltőn, másfél év múltán a pápai I. számú fiúiskolában dolgozott. 1951-ben szaktanítói, majd földrajz-természetrajz szakon tanári oklevelet szerzett. 1954-ben ment férjhez. 1955-ben átkerült a II. számú leányiskolába. 1985-ben ment nyugdíjba, de azután még napközis és nevelőtanárként, illetve bolti eladóként is dolgozott. Pedagógusi pályájáért egyebek mellett átvehetett gyémánt- és rubindiplomát is.

A pápai városi könyvtár Családi fotóalbumok sorozatában 2019-ben tartott előadást az életéről, ekkor jött a könyv ötlete, amely végül tavaly októberben jelent meg. A szerző tanári mivoltát megőrizve nem örül, ám szemet huny a száz példányban megjelent kötet szerkesztői tévedései, elírásai felett.

– Életem legszebb kilenc éve volt a tanyasi gyermekkor. Édesapám első tanítványának, aki tavaly halt meg 97 évesen, a lánya máig tartja velem a kapcsolatot. Három gyerekem van. Beatrix lányom huszonöt évesen a moszkvai olimpiára vezetett csoportot, ahol az idegenvezetők futóversenyén két érmet is nyert. Amand fiam Kossuth utcai lakásunkban, bába segítségével született 1956. október 23-án, miközben lent az utcán mentek a tankok. Énokról az került be a könyvbe, hogy tizennégy évesen az akkor luxusnak számító Wartburgunkkal bánatában elszökött Szombathelyre, a nagymamájához. Ma már öt unokám, valamint másfél éves dédunokám is van, akiket mindig örömmel látok. Évente kétszer összegyűlik a família, hogy megünnepeljük egymást – mondta el Buvári Enochné.

„A sors nem hordozta mindig a tenyerén, de érte olyan kárpótlást kapott, amit nem élvezhet mindenki, csak kegyelmi ajándékként járhat: ez a hosszú, értelmes élet és a pontos emlékezőtehetség. Ez a gazdag memória tette lehetővé, hogy olvasmányos, élvezhető visszaemlékezéseivel, múlt századi igaz történeteivel megajándékozhassa tisztelt olvasóközönségét. Jó szándékú tapasztalatai, üzenetei mindenkihez szólnak. Történetei a jelennel való összehasonlítással zárulnak. Aggódik a jövőért, mert nem mindig jó irányt vesznek a dolgok. Elénk állította a 20. század szegénységét, eszköztelenségét azért, hogy magunkba nézzünk, jobban becsüljük, amink van, és egymást. Ugyanis emberek vagyunk, ajándék egymás számára” – olvasható Puskás- né Tófeji Valéria előszavában.