A legjobb helyen van, ennél jobb helyen nem is lehetne

Hittel, erővel, küzdeni akarással, barátokkal, társakkal, segítőkkel sem könnyebb. Nem múlik, nem lesz kisebb, nem csökken a fájdalom, a hiány. Itt van ő most is, nemcsak életem meghatározó pillanataiban, hanem mindig. Nemcsak ünnepnapokon, de hétköznapokon is. Ugyanúgy, mint kezdetben.

Nem tudom, mi volna jó, miként volna jó. Elővenni és nézegetni a fényképeit, vagy inkább eldugni azokat? Megnézni azt a videófelvételt, ahol egy külföldi kiránduláson beszél, mosolyog, vagy inkább nem is tudni róla? Átrakni a szekrény egyik feléből a másikba azt a pár ruhát, amit magammal hoztam, megsimogatni az elöl lévő bundáit, vagy hozzájuk se érni? Felvenni, hordani a nyakláncait, vagy nem is érinteni?

Kimenni a temetőbe vagy sem? Menni rendszeresen, ahogyan mentünk Apu sírjához minden vasárnap, vagy inkább itthon maradni, mécsest gyújtani, és engedni, hogy más menjen, más vigyen virágot? Ki mondja meg, mi a jó? Mit tegyek? Felhívjam a barátnőit, menjek el hozzájuk, beszélgessek, találkozzak velük? Csak halogatom: nem hívom, nem beszélek, nem megyek, bezárkózom magamba. Mit szólnak vajon? Értik, megértik, átérzik? Mennyi ambivalencia, kettősség, bizonytalanság, kétely, feldolgozhatatlan ellentét!

Szép életem volt. Apu halála után is, mondta az utolsó napok egyikén – jól emlékszem a helyre, az időre –, amikor a hallott diagnózis után nem lehetett tudni, mennyi adatik még: vannak-e napok, hetek, hónapok? Egyszerre volt benne, bennem, bennünk bizakodás és remény, előrenézés, távlatokban gondolkodás, és egyszerre összegzés, lezárás, hálaadás, befejezés.

Akkor is hittük, tudtuk, hogy Isten kezében vagyunk. Ő tudja, mit akar velünk, elfogadjuk az akaratát. Akkor sem, most sem tehetünk mást.

Szép élete volt. Szerető szüleivel, húgával, boldog gyerekkorral, ajkai általános és középiskolával, gazdag, sokszínű budapesti egyetemi évekkel. Gyakorlattal, kórházi munkával, megyei főorvosi megbízással, felelősséggel, otthoni rendeléssel. Apuval, Szabolccsal és velem. Hazai és külföldi kirándulásokkal, élményekkel, kulturális programokkal, szoros és tartós barátságokkal, kötődésekkel, barátokkal. És sok nehézséggel, fájdalommal, szenvedéssel.

Meghalt Mama, majd Apu fiatalon, Anyukámnak kellett helytállni, nevelni a két, még éretlen, kiforratlan, a kamasz- és a felnőttkor küszöbén álló gyereket. Hogy honnan merített erőt, ma sem tudom, de ez az egész életét jellemezte, elkísérte. Erős volt fizikailag, lelkileg és mentálisan, nem esett össze, nem hagyta el magát. Apu halála után ránk támaszkodott – ahogyan mi rá –, a mi érdekeinket képviselte, a mi kedvünket kereste. Így volt ez előtte is, utána talán még fokozottabban. Összezártunk hárman – néha talán túlságosan –, nagyon szoros kötelék alakult ki köztünk. Együtt voltunk, egymásnak, egymásért, továbbra is kirándultunk, gyűjtöttük az élményeket. Túljutottunk a megpróbáltatásokon, jutott azokból is, bőven.

Mindent megbeszéltünk, szinte mindenről egyezett a véleményünk, azonosan láttunk, értékeltünk dolgokat. Nem is lehetne másként, hiszen azt az értékrendet adta tovább, amit ő kapott, örökölt szüleitől, az én nagyszüleimtől. Beszéltünk, nevettünk, énekeltünk, vagy csak ültünk egymás közelében csendben, olvastunk, zenét hallgattunk. Szerettünk.

Büszke voltam, vagyok rá. Életében is és most is, hogy már nincs köztünk. Hálás vagyok, hogy a Csonka Ildikó lánya lehetek. Hasonlítok rá, mondta ma is egy barát.

Öröm rá gondolni. Öröm és fájdalom együtt, akkor is, ha tudom, hogy ez Isten akarata. Nagyon sok pillanatért, emlékért vagyok hálás, sokat adott nekem, nekünk. Csendesedni, nyugodni kellene a szívnek, de előtérbe tolulnak az emberi gondolatok, helytelen, megválaszolatlan, megmagyarázhatatlan kérdések.

Nehéz ezeket elnyomni, parancsolni az érzéseknek. Próbál az ember derűsen, pozitívan, erősen továbbmenni, úgy, ahogyan ő is élt.

A múltkor egy helyettesítő lelkész Édesanyámról kérdezett. Ismerte őt, de a halálának híre nem jutott el hozzá. A legjobb helyen van. Ennél jobb helyen nem lehetne, mondta meggyőzően. Ott, akkor nem voltak kérdések, csak bizonyosság.

Két évvel ezelőtt, a temetésén két ige vigasztalt. Jézus Krisztus utolsó szavai: „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20b) És a zsoltáros szavai: „Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” (Zsolt 34,9) Ma sincs más menedék.