A Bruckner család története lassan száz éve fonódik össze a fahajó-restaurálással

A három testvér, Barna, Balázs és Szabolcs a kilencvenes évek eleje óta dolgozik édesapjukkal, Józseffel közös családi vállalkozásban. Bruckner Barna elmondta, a négygenerációs hajóépítő család története a Balaton Hajózási Rt. balatonfüredi hajógyárában indult, ahol a dédnagyapjuk, Burckner János és két fia, József (a fiúk nagyapja) és János dolgozott. József, a nagyapa akkor jelentős szerepet töltött be a gyár életében, hozzáértése, szaktudása miatt kikérték véleményét szakmai, üzleti kérdésekben is. János és József közös hajóépítő műhelyt terveztek alapítani, ám közbeszólt a háború, ahonnan József már nem tért haza. János a háború után a hajógyárban dolgozott, összesen 42 évet, ahol a hatvanas évektől – addigra az asztalosszakmát már kitanulva – már unokaöccse, József (a fiúk édesapja) is munkát kapott. Józsefnek a műhelyben töltött évek során lehetősége nyílt részletesen végigkövetni egy-egy hajó építését, felújítását, a hajók szétszedése esetén pedig a régi nagy mesterek munkáját is megfigyelhette. Miután az 1970-es évek végén megszűnt a fahajógyártás a füredi hajógyárban, Bruckner József egy sportegyesület alkalmazottjaként éveken át javította az egyesület birtokában lévő vitorlásokat.

– A füredi hajógyár gyakorlatilag a magyar hajóépítés bölcsője volt. A családom férfi tagjai itt tanulták meg a szakmát, s adták tovább generációról generációra. Édesapám még maga is ott tanult, és elmondhatjuk, hogy ma Magyarországon ő a legidősebb (76 éves), még aktív hajóépítő – meséli Bruckner Barna, ám hozzáteszi, manapság a modern anyagok elterjedésével egyre inkább háttérbe szorul a hagyományos technológia. – Ezek az eljárások bonyolultabbak és időigényesebbek, és a legtöbb esetben, egy átlagos hajófelújításnál arra törekednek a szakemberek, hogy minél kevesebb kézi munkával, minél hamarabb elvégezzék a renoválást. Nálunk máig a hagyományos hajóépítő és -restauráló technikákat alkalmazzuk annak érdekében, hogy valóban igényes, minőségi eredményt érjünk el.

A családi munkahelyen, a Bruckner-műhelyben az évek során kialakult, kinek mi az erőssége, ki miben gyengébb, kiegészítik egymást. Főnök nincs, de az édesapa, József szava még ma is nagy súllyal esik latba. A precíz munka feltétele az is, hogy az ember magáénak érezze, amit csinál. A műhelyből nagyrészt nyugat-európai tavakra kerültek ki javított, renovált hajók, a család kezei közt számtalan cirkáló (15-östől az 50-esig), jolle, dragon, skandináv, Balaton 20-as, Európa 30-as, motoros hajó, finn dingi, repülő hollandi megfordult, de volt már dolguk matuzsálemi kort megért Sondernklassével, illetve a hétszeres Kékszalag-győztes 8R-yachttal, a Tramontanaval is, mely több szempontból párját ritkítja a yachtok körében.

– Mi ezeket az öreg fahajókat nem újjáépítjük, hanem restauráljuk – hangsúlyozza Bruckner Barna. – Ez azt jelenti, hogy olyan régi, hagyományos formai elemeket és építési megoldásokat alkalmazunk, melyek adott hajó korával, stílusával összhangban vannak. Célunk, hogy a hagyományos építési technológiákból minél többet megőrizzünk, hiszen így lesz minél nagyobb értéke egy hajónak. Újjá lehet építeni egy hajót munkaidőt spórolva is, egyszerűbb, modern megoldásokkal, de mi a régi technológia és az új anyagok ötvözetére – az észszerűség keretein belül –, illetve kézi szerszámok használatára törekszünk, ezáltal azonban sokkal munka- és időigényesebb a kész hajó, amit előállítunk.

Ezeket a hajókat osztályokba sorolják, így a meglehetősen szigorú osztályelőírásokat be kell tartani, anyagokban, méretekben, súlyban, vitorlázatban, így a restaurálás nagyon összetett folyamat. Brucknerék a technológia és az előírások mellett arra is figyelnek, hogy a szemléletet és annak a munkának az értékét is megőrizzék, melyet elődeik a két világháború között képviseltek a magyar fahajóépítésben, igaz, egy átlagos vitorlázó nem feltétlenül ismeri fel, és ebből kifolyóan általában nem is értékeli az elfogadható és a tökéletes munka közti különbséget. Mint mondják, az időt és türelmet igénylő eljárások mára kihaltak, ám ez a folyamat sajnos itt nem áll meg.

– Azt vesszük észre, hogy a szakma Magyarországon kihalóban van. Óriási a műhelyigénye, a szerszámigénye, egy-egy folyamat nagyon munkaigényes. Édesapám generációja, a 70 körüli korosztályt mi, az ötvenes korosztály követjük a szakmában, viszont utánunk nincs, aki ezt folytatná, hiányzik a következő generáció. Az az igazság, hogy nem csak abban az esetben, ha egy teljesen fiatal tanuló érdeklődne a szakma iránt, de akkor is, ha egy tapasztalt asztalos kerülne ide, évekbe telne, mire egy önálló munkát rá lehetne bízni. Viszont az, hogy addig eljusson, természetesen be kellene tanítani, ami azonban egy egész teljes embert kíván, fülön feladatot igényel, hogy vele foglalkozzon valaki, amire a műhelyben jelenleg nálunk például nincs kapacitás. Jelenleg úgy érezzük, hogy ennek a szakmának, magas szinten, körülbelül tíz–tizenöt éve van még hátra.

A balatonfüredi családi műhelyben jelenleg két csodaszép, matuzsálemi kort megért hajó áll, egyikük a Bolygó, az 1926-os Schwerkieler, mely ezúttal kisebb felújításra érkezett, hiszen egy fahajót folyamatosan karban kell tartani. A másik a Trinidad egy 30-as cirkáló – a vitorlázók szerint a 30-as cirkáló hajóosztály a balatoni fahajók királynője –, egy tőkesúlyos hajó, mely 1943–44-ben, még a balatonfüredi hajógyárban készült. Ennek teljes felújítása összesen körülbelül három évet ölel fel.

– 1944-ben, a németek bevonulásakor a hajógyárat átszervezték hadiüzemmé, a Trinidad ekkor épült, az ottani munka irányításáért felelős két német katonatiszt egyikének megrendelésére, akkor még Kékmadár volt a neve. Mire azonban elkészült, a németeknek tovább kellett állnia, a hajó nélkül, persze. Később több tulajdonosa volt, nyert abszolút Kékszalagot is, ami egy hajó eszmei értékét jelentősen megemeli. Egy ilyen cirkáló restaurálása nagyon sok pénzbe kerül, ezért a hajó megmentésébe beszállt Józsa Márton, a Fifty-Fifty kormányosa, a Kékszalag sebességrekordere is, aki ezáltal szeretne maradandó értéket teremteni az állandóan fejlődő és így folyamatosan elévülő teljesítményű katamaránok világában. Hiszen egy ilyen hajó, mint a Trinidad – ha eredetéhez méltó módon újul meg –, akkor száz év múlva is hajó lesz.