Ördöglovasok a Bakony felett – Perek, boszorkányok, lefejezések, égetések Veszprém megyében

Abból az is kiderül, vajon fürösztöttek-e boszorkányokat a Balatonban, és miért hihették sokan azt, hogy az ördög lovasai a Bakony felett, Öcs térségében repülnek seprűnyéllel, és hol is állt a bitó- fa az egykori vármegye központjában.

Tóth G. Péter régebben a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban dolgozott, majd kis ideig a Néprajzi Múzeum gyűjteményi főosztályának élére került. Jelenleg kurátorként vállal munkákat kiállítások létrehozásában az ország több pontján. A magyarországi, azon belül a Veszprém megyei boszorkánypereket húsz éve kutatja. Rövidesen egy nagyobb léptékű Kárpát-medencei monográfiája jelenik meg a boszorkányüldözés témaköréről.

- A boszorkányság megfogalmazható úgy is, mint egy közösségi konfliktusokat szabályozó nyelvi, kulturális és viselkedési rendszer. A boszorkányságról való beszéd hasonlatos a rosszindulatú pletykákhoz, alapvetően meghatározza azt a rágalmazáson alapuló, gonosz beszédmód. Ezek a tulajdonított vádak leggyakrabban a gyermekáldással, annak elmaradásával, csecsemőhalállal, családon belüli feszültséggel, betegséggel, illetve a párválasztással kapcsolatosak – mondta érdeklődésünkre Tóth G. Péter, akitől megtudtuk, Veszprém megyében az ország többi részéhez képest csekély volt a boszorkánysággal vádoltak száma. Viszonylag kevés régi peranyag maradt fenn.

A fennmaradt periratok nagy része a XVII.-XVIII. századból származik, miközben egy-két századdal korábban már megkezdődött a boszorkányüldözés az országban. Az egészségügyi hálózat szinte nem létezett, ezért az ezzel a területtel kapcsolatos gondok, bajok, a vajákosok, bábák, javasasszonyok, kuruzslók, önjelölt gyógyítók felbukkanása egy közösségben mind céltáblát adtak az embereknek. Ha nem találtak magyarázatot a feszültségeikre, tragédiáikra, emberi konfliktusaikra, akkor megvádoltak ezért valakit boszorkánysággal.

Tóth G. Péter szerint ezeknek a periratoknak a leírásából nagyon sokat meg lehet tudni az emberi lélekről. Rendezetlen viták, párkapcsolati problémák, családon belüli erőszak, rossz szomszédi viszony – a boszorkányperek mindezek lenyomatai, szövegesített változatai, legalábbis azoké az eseteké, amelyek bíróság elé kerültek. Megyénkben elvétve került sor súlyos, halálos büntetés kimondására.

Kivétel például egy 1728-ban történt eset. A Zichy család nagyvázsonyi úriszékének pere az óbudavári Tóth Ilona ellen zajlott, akit azzal vádoltak, hogy társaival fajtalankodó és fertelmes parázna életet élt: a fecske szívét kivette és a legényekkel megetette, hogy azokat szerelemre indítsa. Szeles időben a présházba ment, ott szalmát gyújtott, hogy a kastély (a nagyvázsonyi Zichyek kastélya) leégjen. A nő a vallatási, bírósági tortúrán mindent bevallott, de azzal védekezett, csak a gazdaasszonyát akarta megijeszteni a szalmagyújtással. Védekezését nem fogadták el, fővételre ítélték.

A kutató szerint biztos voltak boszorkányégetések is a térségünkben, hiszen ebben az időszakban erősen hiszterizált volt a társadalom. A hatalom erődemonstrációként hozott példát statuáló halálos ítéleteket. Utóbb ezeknek a kivégzőhelyeknek sokáig megmaradt a kollektív emlékezete, de mára ezek is legfeljebb a dűlőnevekben, régi térképen jelölt földrajzi elnevezésként maradtak fenn. Egyes hiedelmek szerint Tótvázsony környékén is létezett egy boszorkányégető hely.

A XVIII. század közepén a törvényszékeken már nem volt divat az úgynevezett vízpróba. (A boszorkánygyanús nő jobb kezét a bal bokájához kötötték, és bedobták a vízbe. Ha a nő a víz felszínén maradt, ez annak a jele volt, hogy a víz kiveti magából a gonoszt. Ha elsüllyedt, megpróbálták kihalászni, mielőtt megfulladt volna.) Tóth G. Péter sem talált nyomot arra, hogy a Balatonba dobtak-e volna így boszorkánysággal gyanúsított személyt, de nem tartja kizártnak ezt, hiszen ebből az időből a Fertő tó környékéről maradtak fenn hasonló, tömeges próbáról feljegyzések.

A legcifrább, legkülönlegesebb perek a pápai uradalomban zajlottak. A periratok szerint a pápai uradalmak úriszéke 1629 augusztusában vizsgálta meg özvegy Szabó Jánosné Katalin és Finta Benedekné Erzsébet kupi asszonyok ügyét. Az úriszék részéről Bosnyák Pál közvádló szerint az asszonyok ?ördö- gi incselkedéstől viseltetve?, különböző ?mesterségekkel? embereket és gyermekeket ?vesztettek?, némelyeket ?ördögi mesterséggel gyógyítottak is?, akik ezért vagy meghaltak, vagy továbbra is nyomorékok maradtak. Bosnyák Pál szerint ezért méltóak a tűzhalálra. A bíróság közbülső ítéletként arról határozott, hogy Kupon az úriszék nyomoztasson, tanúkat hallgasson meg bizonyítás végett. A kupi polgárnak mondott tanúk a vallomásaikban azt hangsúlyozták, hogy sokan féltek az asszonyok fenyegetéseitől, főleg Szabóné sza- vaitól. Mások azonban nyilvánosan a halálukat kívánták. Szabónéval kapcsolatban a rontásvádak mellett más mágikus cselekményeit is felsorolták. Például a veje azt vallotta, hogy a szomszédja kertjében egy inget terített ki, és meztelenül futkosott az inget rázva, s azt a fákhoz verte. A termékenységmágia űzését a bíróság már gyanúokként tudta kezelni. A nyomozati vizsgálat során egyes tanúk további gyanús asszonyt is megneveztek. Többen szóvá tették Varga Lőrincné és Kótia Andrásné ?fertelmeskedéseit?, akik a tanúk szerint együtt háltak és paráználkodtak. Kótia Andrásnéról pedig többen állították, hogy tojást rakott maga alá, és azt úgy ülte, mint a tyúkok.

A végítélet szerint az asszonyokat huszadmagukkal leteendő esküre ítélték. Finta Benedeknének csak öt tanút sikerült maga mellé állítania. Az eskütételt azonban a bíróság elfogadta, mivel a korábbi inkvizíción senki nem szólt Fintáné gonosz cselekményéről. Így őt felmentették és szabadon engedték. Szabó Jánosné ugyancsak alulmaradt a húsz tisztító tanú összegyűjtésével, ezért arra kötelezték, hogy újabb esküt tegyen. Ebben vállalta, ha még egyszer ?ördögi mesterségen? rajtakapnák, a tiszttartó azonnal lefoghatja, és az ítéletet végrehajthatják, máglyán elégethetik. Ő ezután ?megjuhászosodott?. Hogy hová tűnt utána, nem tudni.

Akadnak olyan települések, hegyek, rétek, völgyek, amelyeket a köznép boszorkányhiedelmekkel népesít be, azt a boszik gyülekezőhelyének tartja. Ilyen például a Gellért-hegy, ahova a mulatni induló boszorkányok az ördög lovasaiként seprűnyéllel száguldanak. Tóth G. Péter szerint természetes, ha egy közösség a civilizált életvilágán túli helyeket ismeretlen, félelmekkel telített helyként írja le. Saját világunk ellenpólusaként mindig is éltek a hit és a hiedelmek táplálta elbeszélések.

Mert a keresett igazságainknak ez szárnyakat adhat. Boszorkányseprű nélkül is.

BITÓFA ÉS A HÓHÉR BÉRE

Veszprémben a város központjában, a mostani Vasas-pálya mögött volt a hivatalos vesztőhely, hogy aki keresztülmegy a városon, az lássa. Még az 1830-as években is ott állt a bitó, a településen tartózkodó vándorszínészek naplójából kiderül, riasztotta őket ez a látvány. A kivégzéseknél a hóhér bére annyit tett ki, mint az anyagköltség. Egy fennmaradt adat szerint 1700-ban a budai hóhérnak 10 forintot fizettek egy boszorkány megégetéséért – a fa, a tüskék, a gyújtós és az egyéb hozzávalók is ennyibe kerültek -, és emellett, hogy jól járjon, elvihette a halálra ítélt alsóneműjét, lábbelijét. Rövid ideig a nemesek is végeztek hóhérmunkát, ám később ez a megvetett, legalacsonyabb társadalmi rétegek foglalkozásává vált. Mindenki kerülte őket, a templomban külön helyet kaptak, gyermekeiket becstelennek tartották.