A Sár-hegy és a zörgőfüvek

Mert a zörgőlepke legalább hangot ad ki repülés közben, amúgy meg védett és szintén található a Sár-hegyen, de a virágnak semmi ilyen tulajdonsága nem ismeretes. Ráadásul egyik legritkább fajuk kevesek között itt, a Pipis-hegyi reptér mögötti száraz tölgyesben tanyázik és őt nizzai zörgőfűnek hívják, ami újfent elálmélkodásra késztet, mert ugyan mi köze Nizzának, avagy franciásan írva Nicenek az említett fészkeshez, bár ugyanezt megkérdezhetnénk a párizsi galaj esetében is, de még beleértve a parizert is, amelyről én személy szerint egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy egy francia a szájába vegye táplálkozást illetően. De mindegy is.

A Sárheggyel kezdődő randevúnkat mindenképpen érdemes az említett repülőtérrel kezdeni, mert fel tudunk kocsikázni egészen a sorompójáig, míg ha a Gyöngyösi temetőnél parkolunk le, akkor garantáltan többször ki fogjuk köpni a tüdőnket, még az érdektelen víkendházas rész legyűrése közepette. Azazhogy itt lakozik valahol a magyar flóra egyik nagy fantomja, a sápadt lednek, ami kanál alakú bibevégéről ismerszik meg, de sajnos azt a róla szóló méltató írások elfelejtik közölni, hogy itt él alteregója, a koloncos lednek, ami nemrég még maga is egy faj volt, de mára már kettő lett belőle (gyanús lehetett, hogy az egyik mocsárréten, a másik pedig száraz hegyoldalakon él), arányuk pedig, mondjuk, egy a tízezerhez. És azért az embernek nincs mindig annyi szabadideje, hogy belenézzen minden lednek torkába ismerkedési céllal. Másrészt pedig, ha megállunk a sorompónál, akkor rögtön belebotlunk a nagy nyúlkaporba, ami ugyan nem fészkes, hanem ernyős, de ettől sem leszünk boldogabbak a határozást illetően, ráadásul az interneten is egyedül cirill betűs fényképek láthatóak, a lepréselt herbáriumi lapokon kívül, ami nyugodtan kinézhetne még vagy másik ötvenfajta növénynek. Az említett törekvések egyébként arra irányulnának, hogy elkülönítsük a szürke nyúlkaportól, ami kisebb, nem annyira ágas, de szürkének semmiképpen sem szürke. Majd elindulunk befelé a reptérre, ahol középtájt újfent le fogja valami kötni a figyelmünket. Ő a szép zörgőfű (apulchra) lesz. Hogy mitől szebb, mint egyéb társai, azt most hagyjuk is, mindenesetre vacokja kifejezetten hosszúkás, és csak tőlevele szőrös, a többi része nem. Lehet, hogy zörgőfűéknél ez jelenti a szexepilt.

Leheveredünk fotózkodó pozícióba, amikor is éktelen üvöltés harsan fel, hogy takarodjunk onnan azonnal, mert kioldották a vitorlázó gép vassodronyát, ami háromszázzal közelít a földhöz, pont a zörgőfű irányába, úgyhogy erről a fajról kizárólag elmosódott képeim vannak, mert idegesen nehéz lefényképezni egy szétágazó növényt minden porcikájában élesen. Miután elmeséltük a reptéri embernek, hogy kinek és hol ordítson, továbbmenve megtaláljuk a már említett nizzai zörgőfüvet, ami egyébként egy réti zörgőfűsorfal mögött lapul, hogy a fellelési feladat érdekesebb legyen. Majd macskaherék következnek kimerítő tömegben, jelezve a löszt. Meg amúgy miért pont macskahere? Talán a gyökérgumói miatt? Ám legyen, ha már a Turgenia nevű szerény küllemű gyomot varádicslevelű ördögpirulának hívják minálunk. A tömegében feltűnik a bugás macskamenta is (már megint a macska!), amire én személy szerint tippelnék egy botanikai fogadóirodában, hogy ő lesz a következő védett növényünk. Majd következik a SzentAnna-tó jelen állás szerint szépen feltelve, partján csikorgófű, ágas békabuzogány meg mocsári kutyatej, de sziki boglárka, az nem, pedig minden ilyen jellegű könyv megemlíti, hogy milyen érdekes neki az ittléte. Mondjuk van sziki kocsord is rogyásig, pedig az ember jobban elképzeli őt a Hortobágyra, meg a hozzá bónuszként járó nagy szikibagoly lepke, amelyre büszkék vagyunk.

Az út itt felkanyarodik az adótorony felé, ahol sziklakibukkanások között hegyközi cickafarkak élnek tömegével, és egy újabb zörgőfű tűnik fel, a serteszőrös, ami valóban az, tehát vele rendben vagyunk. Érdekes módon itt repked a feketelábú szitakötő is, ami a tokaji Kopaszon hajszálra ilyen turistautak fölött szokott járőrözni, és a karcsú acsák idegbeteg családjában aránylag fotogén állatnak mondható, ha az ember úgy hajol felé, hogy a szitakötő nem érzi a mozgást, amit azért ötven fölött, recsegő ízületekkel nehéz produkálni, mint macskaszerű megnyúlást. Ugyanitt jobbra a szitakötőtől egy újabb zörgőfű, ami a hamvasnak bizonyul, és a határozó azt hangsúlyozza, hogy szárlevelei széle be van pöndörödve, de a hamvasságáról egy szót sem ejt. Kilátás kilátás hátán, árvalányhajak, törpemandulák és minden egyéb, ami egy természetszerető ember szívének kedves lehet egy ilyen sztyepplejtős előhegyen, aminek méltó rokona a Bükkben az Ásottfatető, ahol viszont nyúlkapor helyett kígyókapor van, a nizzai zörgő, az stimmel, a bibircses vértő, az új dolog, meg a deres buvákfű is, kilátásnak pedig Miskolc lakótelepeit látjuk a gyöngyösi helyett. No meg nincs olajfúró torony sem, amit nagy büszkén letelepítettek a Sás-tó partjára, ha már nagy, ronda és sárga, olaj meg nyilván nincs ott egy csöpp sem. Ipari műemléknek híjják az ilyet, mint a mexikóvölgyi leprás gépszerelő csarnokokat és egyéb ilyen lerobbant szocialista kacabajkákat.

Mindez idő alatt Gábor sem lopta a napot, felkereste a Széki-erdőben újra felfedezett zörgőfüvet, a mollist, amiről 1799 körül referált utoljára Kitaibel Pál. Állománya mintegy száz tőre tehető, és élőhelyét kaszálják, mert a nád és az aranyvessző nem játék, számolatlan vizes élőhelyet tett már tönkre burjánzásuk. A növényt egyébként a Természettudományi Múzeum két botanikusa találta meg, aminek kései előkerülése szerintem azért is meglepő, mert egy jól körülhatárolható és átfésült erdőről van szó, nem pedig egy osztrák vagy szlovák határon éppen átcsusszanó berki lizinkáról vagy bókoló gyömbérről, hogy a szőrös barabolyt, meg a fenyérgamandort már ne is említsük. Végül pedig, ha már így beleástuk magunkat a zörgőfüvek ármányos nemzetségébe, akkor semmiképpen ne feledkezzünk meg a magyar zörgőfűről, ami a Cserehátban a Nagy-Egeden, meg Esztergom mellett található, mondjuk, illetve a mocsáriról, főleg bakonyi és vértesi előfordulásokkal bír és az előzővel szemben, ami a száraz sztyeppréteket szereti, ő erdei patakok kiszélesedéseiben, meg lápréteken sárgállik. De az így megszerzett tudásunk azért ne töltsön el minket önhittséggel, mert nem messze innen fenyegetően sötétlik a hölgymálfélék ennél jóval nagyobb, jóval áttekinthetetlenebb és köztes fajokat felvonultató tömege, amelyeknek egy darab védett fajuk is van, a Kossuth-hölgymál, de nevén kívül csend veszi körül a fajt és botanikus ismerőseim is másról kezdtek el beszélni neve hallatára, mintha növény létére bűnöző életmódot folytatna ez a hölgymálfaj.