Tűzoltók az ágyamban, 24 szál bajusz, múmia a padláson

Július 23.

Az irgalmatlan kánikula ki tudja, hanyadik napja. Már nem számolom. Egy ideje az éjszakák valamivel enyhébbek, és néha némi szél is érkezik, így aludni azért lehet. Éjfél után valamivel kezdek hozzá, addig dolgozom. A hajnali harangszót simán átalszom, sosem zavar, sőt kimondottan szeretem a harangok hangját, az is előfordul, hogy beépítem az álmomba. Különös dolog ez, de képes vagyok rá, és még arra is, hogy leállítsak egy számomra kedvezőtlen álmot. Aztán menetrend szerint megszólal a pszichokutya azzal az összetéveszthetetlen, borzalmas csaholással, amire másik kutya egyszerűen nem képes. Szokásához híven sokáig tolja. Érzem, innen már nem lesz visszaút, de próbálom, mint Luke Skywalker a mocsárban. Úgy háromnegyed hat lehet, odakint világos van. Ekkor megszólalnak a szirénák. Mentők, tűzoltók, ez mostanában egyre gyakoribb, olyan, mintha New Yorkban lennék. Legalábbis ezt gondolom, ugyanis sohasem jártam ott sem. Elmormolok egy imát azokért, akik bajba kerültek, pontosabban azért, hogy megússzák ép bőrrel. Ha már így alakult, akkor hozzácsapom a reggeli köszönetet is. Ez a rítus állandó része, hálaadás. Ebben a pillanatban velőtrázó üvöltés hallatszik, majd valaki a közelben rettenetes elánnal elkezd püfölni valamit. Vaslemezre gyanakszom. Mivel az ablakok tárva-nyitva, az a kényszerképzetem támad, hogy mindenki az ágyamban tartózkodik, nem csupán az agyamban. A kutya, a mentősök, a tűzoltók és a csávó a kalapáccsal, valamint a lemezzel. Feladom, kikászálódom. A második kávé után, miután már a saját nevem is eszembe jut, megkísérlem úgy felfogni az egészet, hogy mindez miattam történt így. Sikerül. Ugyanis az van, hogy a kertben matatni, öntözni amúgy is csak kora reggel és este hat után lehet a hőség miatt, és már nyilván hiányzom a paradicsomoknak. A b-verziót, mely szerint mindez azért kezdődhetett volna egy órácskával később is, fegyelmezetten elhessegetem. Ráadásul a macskák is hazatértek az éjszakai csavargásból, hogy aztán a szobában végigaludják az egész napot, és a kutya is szemrehányó pillantásokat lövell irányomba. Etetek hát s itatok. Jöhet a veteményes. A kánikula rendesen átírta a bioritmusomat. Valamikor réges-régen éjszakánként írtam, de aztán az évek múlásával átálltam a reggeli üzemmódra. Most viszont ugye, ha nem akarom, hogy sivataggá változzon zöldségönellátásunk gyönyörűséges forrása, maradnak a déli, kora délutáni órák, amikor tényleg meg lehet veszni odakint. Idebent is, de ez most mindegy. Ezzel viszont lemondtam a szieszta lehetőségéről, ami azzal a következménnyel jár, hogy estére már kóválygok, mint az őszi légy. Ezek a mostaniak bezzeg felettébb fürgék, a légycsapó szériatartozék, nem úgy, mint az irányjelző a BMW-ben. És lassan le is száll az este, hamarosan megérkeznek a szúnyogok. Most már kár is gyéríteni őket, mindjárt itt a karácsony.

Július 24.

A déli órákban ha éppen nem írok, hát olvasok. Ahogy mindig, egyszerre több mindent, most például belekaptam egy könnyű, ám informatív nyári lazázásba is. Jordan Moore könyvének (gyűjtésének) címe Érdekes tények kíváncsi elméknek, nemrég jelent meg. A holtig tartó tanulás őszinte híveként én bírom az ilyesmit. A szerző összeszedett pontosan 1572 furcsa, különös, ám tagadhatatlan tényt, aztán felosztotta hatvanhárom fejezetre, témák szerint. Olyanokra, mint mondjuk tudomány, történelem, földrajz, popkultúra, zene, sport, politika, idióta diktátorok, találmányok, állatok. Én persze rögvest rávetettem magam a macskákról szóló részre, és nem is csalódtam benne. Megtudtam ugyanis, hogy a macskáknak általában 24 szál bajszuk van, mindkét oldalon 12. Mivel ebben a zavaros világban már semmit nem lehet kritikátlanul elfogadni, gondoltam, ellenőrzöm az állítást, ami azért magamtól nem jutott volna eszembe. Megragadtam hát a Cirmost, és némi kézitusával vegyes közelharc után megállapítottam, hogy a hír igaz. Már mindketten jobban vagyunk, és ilyen csekély áldozat a tudomány oltárán valóban semmiség, említésre is alig méltó. Azért a Don Egérió nevű kandúromat már nem vegzáltam egy megerősítő kísérlet szándékával, mert eszembe jutott nagyapám egyik bölcs tanácsa, miszerint "kisunokám, soha ne arcoskodj nyolc kilón felüli vérmacskával". Az viszont köztudomású, hogy az ókori egyiptomiak szent állatként tisztelték a macskákat, de talán kevésbé ismert, hogy ezért mumifikálták is őket, több ezer példányt találtak is belőlük. Mondjuk egyszer egyet én is egy padláson, de annak szegénynek nem volt köze Básztet istennőhöz, csak a Pista bácsi véletlenül rázárta az ajtót még '56-ban.