Színpompás Balaton

A tó infrastruktúrájának, fürdőkultúrájának, társas életének változásait, fejlődéseit egyre több alkotó rögzítette. Ilyen Ujházy Ferenc (1827-1921) műve is, amely az 1863-as Sió zsilip megnyitáshoz kapcsolódik. A romantikus tájképfestőként jegyzett Ujházy A Sió csatorna avatása című műve nemcsak az ünnepi eseményt rögzítette, hanem a részt vevő embereket egyaránt. Szintén, a Balaton történetében fontos állomást örökített meg Greguss János (1838-1892) , aki a fonyódi partoknál elsőként tudósított rajzán a vasútépítésről. De emellett számos illusztrációt készített a vidékről, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című nagyívű munkához, valamint több sajtóorgánum számára. Greguss Jánoshoz hasonlóan szintén Fonyódról szólnak Pörge Gergely (1858-1930) rajzai, akinek balatoni halászokról fennmaradt képe már a naturalista ábrázolásmód példája. Kevésbé ismert, de tavi vonatkozású életkép a neves Benczúr Gyula korai műve, A balatoni halász tragédiája című 1865-ben készült műve. A neves alkotók sorából nem hagyhatjuk ki Jókai Mórt sem, akinek realista jellegű, balatoni vonatkozású rajzai a Vasárnapi Újságban jelentek meg – A magyar Tempevölgy című írása illusztrációjaként – 1858-ban.

A 20. század elején új fejezet kezdődött a Balaton ábrázolása tekintetében. Egyfelől megváltozott az ábrázolásmód, másfelől híres alkotók is kapcsolatba kerültek a tóval. Ilyen Szinyei Merse Pál (1845-1920), a plein air hazai nagymestere. A tóhoz azidáig egyáltalán nem kötődő Szinyei az első világháború miatt nem tudta felkeresni megszokott felvidéki, jernyei pihenőhelyét, ezért Fonyódon töltött két nyári szezont. Kevésbé ismert mozzanat ez a művész életrajzában, annál többet jelent a Balaton képi ábrázolásában. Szinyei 1916-ban és 1917-ben a fonyódi hegyen és a tóparton valószínűsíthetően tíz képet festett. A balatoni nyaralóba, a fonyódi Várhegyen fekvő Velics-villába családtagjai és a festőnövendék Molnár C. Pál is vele tartott. A sokszobás villa tornácáról messze be lehetett látni a Balatont. A ház körül kert zöldellt, előtte az a sétány húzódott, amely egyik irányban a fonyódi kápolnáig, másik irányban egyenesen a tóig vezetett. Az első nyáron valóban keveset festett, a következő szezonban már használta a bódét, melyben felállította festőállványát. A művészt alkotás közben nem zavarhatták, ez volt az egyik különcsége. A másik pedig: nem szerette a Badacsony koporsót

formázó hegyét. Úgy érezte, nem illik oda, s megbontja az északi part harmóniáját. Viszolygásának enyhítésére egyszerű módszert választott: képeiről lehagyta a hegyet. A mozgalmasság, a színpompásság jellemzi alkotásait; mindig a Balaton színjelenségeiből indult ki. Több kortársi visszaemlékezésből tudjuk, hogy a sárosi mozdulatlan hegyekhez, völgyekhez, partokhoz szokott festőt a Balaton örökös változása, szeszélyessége is próbára tette. Végül megszülettek a tavat ábrázoló munkái: Zöldes Balaton, Sárga Balaton, Háborgó Balaton címmel. A tavat nemcsak közvetlen közelről festette meg, hanem a fonyódi partról letekintve is: a Kilátás Fonyódról, a Szép idő, a Napos Balaton című festményei tükrözik mindezt. Mindegyik képére a karakteres kolorizmus és a táj központisága jellemző, emberábrázolásokkal nem találkozunk. 1997 májusában a fonyódi Bartók Béla utcai Velics villán falán emléktáblát avattak tiszteletére, valamint nemrégiben emlékkötet is született Szinyei tavi képeiről.

A 19. század végére, a 20. század elejére megjelentek a tónál a fürdőzők, a kikapcsolódó fürdővendégek. Így a nagy magyar, híres festők – Rippl-Rónai József, Vaszary János, Csók István – képein leginkább ezek a tavi témák kaptak szerepet. Ők folytatták azt a sort, amit korábban a 19. század végének ma már kevésbé ismert képzőművészei megkezdtek, s amelyet a Majális híres alkotója Szinyei Merse Pál vitt igazán művészi szintre a 20. század első harmadában.