A kreativitás dicsérete (2. rész)

Május 21.

Egy hete bevallottam, hogy nem szeretem azt a szót, hogy kreatív. Ugyanakkor készséggel elismertem, hogy egyszerűbb kreatívnak nevezni valakit, mint olyan nagy képzelőerővel rendelkező személynek, aki képes új ötletekkel előállni egy probléma megoldása során, és ugyanazzal a lendülettel nagy teremtőképességgel is rendelkezik, és képes új dolgokat létrehozni. De azt még nem árultam el, hogy ráadásul rosszul vagyok az önsegítő irodalomtól en bloc, úgy ahogy van, fárasztanak az ezoterikus tébolyodottak és az ultrapozitívok, akik szerint az is klassz, ha rám zuhan a födém, és akkor azokról a tudós elmékről még nem is beszéltem, akik szerint azért kerültem bajba, mert nagyapámat Doberdónál ledobta a ló. 

Erre mit vonzok be energikusan, mi kerül elém, de ízibe? Rick Rubin könyve A kreatív folyamat: Az alkotás mint életmód. És még tetszik is a tetejébe, rögtön az elejétől. Persze védekezhetnék azzal, hogy jó, de ez más, nem olyan, ám közben meg de. Pont olyan, de egy kicsit mégis más. Az eltérés nyilvánvalóan a szerzőben, a személyiségében keresendő. De ki is ez a Rick Rubin, aki nem pont olyan, mint a könyvpiacot és a blogtért ellepő nejlonguruk? Mondhatnánk, hogy még náluk is rosszabb egy fokkal, ugyanis zenei producer, szórakoztatóipari megmondó. 

Árnyaljuk akkor kissé a képet. 1986-ban létrehozta saját kiadóját, amit Süket amerikainak keresztelt, és ezzel mintegy előrevetítette későbbi imázsának egy részét, mely szerint egyáltalán nem ért a zenéhez, képtelen bekapcsolni egy keverőpultot, és rendszeresen belealszik a stúdiófelvételekbe, még akkor is, ha történetesen éppen egy heavy metal zenekart gardíroz. Ehhez képest hamarosan olyan előadók és zenekarok mellett szöszmötöl, mint a Beastie Boys, a Run D. M. C., a Red Hot Chili Peppers, a U2 vagy a Metallica. Ha pedig mindez nem lenne elég, ott ügyködik a The Cult Electric című briliáns lemezének rögzítésénél, és ő javasolja az éppen leszálló ágban lévő Johnny Cashnek, hogy énekelje el a Nine Inch Nails Hurt című dalát, amitől aztán szem nem maradt szárazon. Rubin könyve rövid fejezetekből áll, így aztán szakaszosan is olvasható, akár egy zen megállapításokat tartalmazó kézikönyv. És az olvasót hamarosan eláraszthatja az a felettébb megnyugtató érzés, hogy ugyan nem lehet mindenkiből rock and roll-sztár, de mindenki lehet alkotó, azaz művész, sőt műalkotás is, csak ne fogja vissza magát, teljesedjen ki, szippantsa be a kozmikus energiákat, és lásson neki a bútorok átrendezésétől a főzésig és a kertészkedésig. És ez tényleg így van. Jut eszembe, a pasas úgy néz ki, mint egy jól menő guru a hatvanas évekből, annyira laza, hogy elkezdhetünk aggódni, nehogy szétessen, és amit mond, az néhol élénken emlékeztet a Töki filozófiájára A nagy Lebowskiból, úgyhogy rendben is volnánk. Nekem mindenesetre bejött, annak ellenére, hogy azért néha érezni a klór szagát az úszómedence irányából.

Május 22.

De ha már kreativitás, akadt a napokban egy totális bevonzás is. A Magyar Konyha című pompás folyóiratban olvastam egy anyagot a séfről és a kertészről. Mindannyian ismerjük azt az érzést, hogy igen, ők azok, a rokon lelkek, a hasonlóan, esetleg majdnem ugyanúgy gondolkodók és tevékenykedők, jaj de jó, hogy vannak, és ha ismernénk egymást, valószínűleg nem kellene minden mondatunk mellé közlekedési rendőrt állítani. Merthogy valószínűleg fél szavakból... Nos ez alakult ki, mire az írás végére értem, majd alig telt el néhány nap, és már a kezemben volt a frissiben megjelent könyvük. Horváth Gábor (a séf) és Török Patrícia (a kertész) Séfasztal a kert végében című albuma alapvetés és passz. Holott számomra (már az izgalmas recepteken kívül) nincs benne sok meglepetés, magam is azt a hozzáállást igyekszem képviselni, mint ők, harmóniára törekedve. Még egyszer: igyekszem és törekszem, többet nem tehetek, de ezzel meg is elégszem. És elragadtatva, örömmel nézem azokat, akik mindezt nálam sokkal jobban csinálják, mint például Patrícia és Gábor. Nem a friss nyersanyag, a fenntarthatóság vágya, a természet szeretete, a kertből az asztalra filozófiája, vagy éppen a vegyszermentesség alkalmazása a legérdekesebb mindabból, ami a könyvből árad, hiszen ezek már szinte kötelező körök, hanem mindezek összessége, maga a szemlélet. Ami elvezet ahhoz, amit akár boldogságnak is nevezhetünk. Azt hiszem, a legjobb, ha itt most szünetet tartok, és innen folytatom, mert egyrészt sötétedik, és még végig kell szaladnom a veteményesen, másrészt viszont kibontanék még néhány magvasnak gondolt gondolatot a kötetről.