Nosztalgiával emlékeznek munkájukra az egykori dudari bányászok

Dudaron már a harmincas években elkezdődött a kutatás az ásványkincs után, a második világháború alatt a bánya feltárása. Megváltoztatta a falu életét. A szenet '45-ben teherautóval és szekerekkel szállították el. Később vonattal. A legtöbb bányász nem helybeli volt, 1947-ben több mint félezren jártak le a föld alá. Dudar-Bányatelepet a jegyző akkoriban tanyaközpontként jelölte meg. 1955-ben már mintegy ezerötszáz dolgozója volt a bányának. Lakásgondjaikat megoldván felépítették a Csirip-telepet, két nyolclakásos készenléti épületet emeltek a két szénréteghez vezető ikerakna mellé. 2000-ben zárták be az üzemet. A bányászmúlt azóta bekerült a település értéktárába, ezért bemutatták a történetét feldolgozó Tisztelet az elődöknek, emlékül a jövőnek című kötetet. Hofferné Hanich Erika írta, akinek az édesapja a dudari bányában dolgozott. Az asszony szerint a bányászok önérzetes gondolkodásúak, melegszívűek, kemények, ha kitartásról van szó. Még többen laknak a faluban.

Tóth István 17 évesen került a bányához csillésnek, aztán kazánt fűtött, osztályozóként, vagonrakóként, mázsamesterként dolgozott, a föld felett. Csak amikor a szintén a bányában alkalmazott feleségével házat építettek és kölcsönt akartak felvenni, akkor kellett a férfinak lejárnia a mélybe, nyolc esztendőn át. Összesen 35 évig, amíg be nem zárták, a dudari bánya volt a munkahelye. Nosztalgiával beszélt róla, de belátja, nagyon igénybe vette az embereket, hisz lent nem volt friss levegő. Még a legkeményebb tölgyfa ácsolatok se bírták sokáig a járatokban, meggyengültek. Jobb volt a műszak végén kiszállni a kasból, amibe 16-an fértek be, vagy két csille, mint reggel Jó szerencsét! kívánni egymásnak – állítja a nyugdíjas, és hozzátette: nem volt jellemző Dudaron a sújtólég, de azért előfordultak balesetek. S kellett azért lapátolni, de persze fokozatosan gépesítették a részlegeket – szögezte le a férfi, akit nem ismertek meg a gyerekei, annyira befeketítette a szénpor, amikor egyszer elé mentek a munkába.

A vájárok álltak a frontoknál, ott, ahol hosszabbítani kellett a járatot, hajtani a vágatot. Robbantások nyomán főleg légkalapácsot használtak. Nagy Ferenc 19 évesen kezdte ezt a munkát, 25 éven át végezte. Marógépet kezelt, küldte a szenet a felszínre. Minden feladatát szerette, élvezte, ahogy hömpölygött a szén a kaparóban, amit láncos vonszolónak nevezett. Mádl György hozzátette: teljesítménynormában dolgoztak. Aszerint kapták a fizetést, mennyi szént termeltek ki, vagy milyen hosszan mélyítették a vágatot. Mindig korszerűbb, sűrített levegős, majd elektromos berendezések könnyítették feladatukat, azok kezelésére viszont jobban kellett ügyelni. 240 méter mélyen kezdődött az akna, és még 120 méter vezetett lefelé. A tengerszint alatt 64 méterrel bányásztak. Amikor végeztek, ráfeküdtek a szénszállító gumiszalagra. Mádl György a mentőcsapathoz tartozott, amelyet különleges helyzetek megoldására képeztek ki. Mindig bevetésre készen álltak, megfelelő állapotban tartották felszereléseiket. Ha azokba beöltöztek, úgy néztek ki, mint egy űrhajós. Jobbára műszaki feladataik adódtak, üzemzavar esetén a szellőztetést, a vízbeömlést, a tűzőrködést oldották meg, a gázok jelenlétét készenlétben figyelték. Tudták, mikor kell azonnal kijuttatniuk minden embert a vágatból levegőhiány vagy omlásveszély miatt. 

– Egyszer olyan részre küldtek minket egy társunkért, ahol nem maradhatott volna életben, mire odaértünk. De a sűrített levegő vezetéke rosszul csavarodott, szivárgott. Ezért, mikor hordágyra tettük, feleszmélt. Az ijedtség miatt, érezve, hogy végre szabadulhat, úgy futott kifelé, alig értük utol – idézték fel a mentőcsapat tagjai. Közéjük tartozott Dégi István. Édesapja már kiskorában levitte a bányába. Szerinte azoknak a bányászoknak, akik Dudaron nőttek fel, eszükbe se jutott az aggódás. Más világ az övék, ez rögtön érződik, amikor velük beszélgetünk. Egymásra utaltságuk lent létkérdés, fent természetes. Csak a nyílt, becsületes emberek tudtak megmaradni köztük.