Minden vad kedves az agancsfaragónak

Szeretett hobbija, a természetben eltöltött idő inspirálta előbb arra, hogy vadászjeleneteket fessen, majd később, hogy agancs-, illetve fafaragással örökítse meg a vadat, illetve az állatokat. 

Zsolt Pápán egy vadásznapon látott először agancsból faragott dolgokat, amelyek nagyon megtetszettek neki. Mint meséli, mindig is kacérkodott a faragás gondolatával, de eleinte kudarcot vallott a fával. Kicsit később, a kezdeti sikertelenség után kölcsön­kapott egy kis gépet az agancsfaragáshoz, és megpróbálkozott a használatával. Az első munkáit látva további gyakorlásra biztatták vadásztársai, ezért folytatta a faragást. Egy idő után már kezdtek hasonlítani a dolgai ahhoz, amit célul tűzött ki magának. 

– Mindig is érdekelt, hogy alkossak valamit, ami megmarad. Hobbiszinten vadászom, de már óvodáskorom óta vittek kirándulni, megtetszett a vadászat, ami ma már egy életforma nálam. Onnan merítem az ihletet: amit az erdőben járva látok, azt próbálom megvalósítani, kivéve, ha olyan vadról van szó, amely nálunk nem jellemző. 

Zsolt sokat járja az erdőt úgy is, hogy csak távcső van a nyakában, mert számára a vadászat nem azt jelenti, hogy feltétlenül lőni kell. Szívesen figyeli meg a vadat, hozzá­téve, hogy azért ragadozókra, rókára, borzra és szárnyas kártevőkre, illetve vaddisznóra szeret vadászni. 

A beszélgetés során kiderül az is, hogy az agancsfaragást országosan sem űzik túl sokan, de vannak nagyon nagy tehetségek, akik még színvonalasabb munkára ösztönzik a halimbai agancsfaragót. Mindössze öt-hat faragóról tud, akik ezt a különleges, iskolában, tanfolyamon nem elsajátítható hobbit űzik. Véleménye szerint ezt valaki vagy tudja csinálni, vagy nem. 
– Az agancs egy jól megmunkálható anyag, megfelelő turbómaróval könnyebb vele dolgozni, mint a fával. Mivel azonban nem volt kitől megtanulnom a technikát, ezért kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogyan, miképp kell ezt csinálni. Eleinte többször előfordult, hogy vékony lett a nyaka a kifaragott állatnak, aztán egy vadászaton kaptam építő kritikát egy hivatásos vadásztól, aki faragott is. Azt tanácsolta, hogy szélesebben rajzoljam fel a mintát, akkor nem érhet meglepetés. Ezek- re a dolgokra rá kell jönni, ki kell tapasztalni – vélekedik Zsolt. 

A faragás úgy készül, hogy felcsiszolja az agancsot annak megfelelően, hogy mekkora képet akar készíteni, majd ceruzával felrajzolja rá a vadfajt, és utána elkezdi faragni. 

– Ahogy elkezdem, már az első pár centiből kiderül, hogy mi lesz ebből. Hogy egymás mögé, több sorba be tudok-e rakni fákat, vagy annyira vékony és porózus az anyag, hogy egy sík felületet tudok csak megcsinálni, persze domborítva – avat be az agancsfaragás titkaiba. Szerencsére a megrendelők egyre több mindent rábíznak, és csak nagy vonalakban beszélik meg vele, hogy mit is szeretnének, mert előfordult már, hogy a megálmodott jelenetet nem lehetett ráfaragni a hozott agancsra. 

– Én már kitapasztaltam, hogy milyen agancsba milyen jelenetet lehet beletenni, így is megyek el vásárolni, és látva az agancsokat, célirányosan válogatom össze az alapanyagot – jegyzi meg. 
Főleg barátoknak, ismerősöknek farag sokat. Az évek alatt engedéllyel összegyűjtött agancsok már elfogytak a készletéből, ezért ma már úgy vásárolja azokat a faragáshoz. Munka mellett, másodállásban vállalkozást is alapított a hobbijára, de mint megjegyzi, arra törekszik, hogy legalább az a pénz jöjjön vissza, amit ráfordít az alapanyagokra és a szerszámokra. 

Egy-két kisebb kiállításra, vadásznapokra elviszi a portékáját, amelyből nagyon keresettek a faragott, agancsrózsából készült zsinóros nyakkendők, a nagyon látványos pohártartók, de a dám- agancsokba faragott munkáit is sokan megcsodálják. Ezekbe a „lapátokba” már egy-egy szép vadászjelenet is belefér. Kedvelik az agancs és fa kombinációjával készített faliórákat is az emberek, és a faégetővel, pirográf technikával készült alkotásokra is van érdeklődés, illetve a lovas és halas mintákat is keresik. 

Megtudom még, hogy vannak olyan faragásai, amelyektől semmi pénzért nem válna meg. 

– Nehezen válok meg az elkészült alkotásoktól, hiszen sok munka van bennük, nézegetem őket egy-két napig, hétig. Egy vadászbarátomnak faragok ajándékba egy agancsot, amelyiken egy gímszarvasbikát állít meg egy véreb, és már az egész család azt találgatja, milyen okot találjunk ki, hogy ne kelljen megválni tőle. Vagy van például egy vadkacsás kulcstartó, amelyiken annyira megfogtak a fában lévő, felcsiszolt csomók, hogy semmiképpen sem akarom eladni, az itthon marad. Ilyenkor inkább csinálok egy másikat is helyette – jelenti ki határozottan. 

– A faragáshoz fejben ott kell lenni, fáradtan, idegesen nem lehet nekiállni. Ugyanakkor van, hogy annyira bele­feledkezem, hogy elfelejtek ebédelni. Egyre könnyebben megy egyébként, egyre jobban rálátok, hogy melyik marót érdemes megvenni. Idővel felgyorsul a munka, de kapkodni nem lehet, mert egy rossz mozdulat, és például oda az állat füle – meséli a faragásokról, amelyekkel óvatosan kell bánni, mert ezek a finom munkák könnyen eltörnek, ezért nem lehet nyomogatni sem a vékonyra kifaragott részleteket. 

Zsolt azt szereti, ha nem sürgősek a megrendelések, hanem még hetekig nézegetheti az elkészült faragást, mert mindig talál egy kis javítani-, igazítanivalót rajtuk. Elárulja azt is, hogy szalonkát nagyon nehéz faragni, a vékony, hosszú csőrét jól megformálni komoly kihívást jelent. Kedvenc témája a gímszarvas, és már elkészült két legbecsesebb alkotása: egy dámszarvas a fák között és egy igazán látványos, áttöréses technikával megörökített, 3D hatású dámbika, amelyeken már nem talál javítanivalót. Befejezésül elmondja még, hogy a barátok ellátják munkával és ötle­tekkel, de egy nagy méretű, szép faliórát is szeretne készíteni saját magának, amelyet négy nagyobb agancsrózsa díszít majd.