Zentai Gábor gazdag életműve révén örökre velünk marad

A 83 esztendős Zentai Gáborral pár nappal korábban még összefutottam, s akkor nem gondoltam, hogy az lesz az utolsó találkozásunk. Az elsőre nem is nagyon emlékszem, hiszen minden bizonnyal gyerek voltam még, de nagyon sok későbbire, kötetlen, vagy éppen munka kapcsán indult beszélgetésre, kiállításra, érdekes eseményre, sok-sok találkozásra igen. Számomra ő volt a művelődési központ nagyra becsült igazgatója, aki szívesen segített, működött közre bármely területen, ha azzal városát, a kultúrát, a művelődést szolgálta.

Zentai Gábor, történelem–népművelés szakos tanár, a tapolcai Batsányi János Művelődési Központ nyugalmazott igazgatója rendkívül gazdag életutat és hatalmas űrt hagyott maga mögött. A napokban kísérték utolsó útjára családtagjai, barátai, egykori kollégái, tisztelői.

Amíg a koporsó mögött haladtunk a sír felé, eszembe jutott az a pillanat, amikor gimnazistaként először léphettem az általa vezetett művelődési központ színpadára, majd pár évvel később, a nyolcvanas évek vége villant be, amikor első szóra adott helyet néhány hosszú hajú srácnak, akik próbahelyet kerestek (s kaptak) ama- tőr rockzenekaruknak. Megszámlálhatatlan rendezvényen, programon találkoztam vele, mondhatni egész életemben. Diákként, felnőttként, majd újságíróként is, a kultúra, a zene, de még a sport terén is. Külön, önálló „műfaj” volt nála a vasút, annak főként helyi története. A Batsányi Táncegyüttes felemelkedésében el- évülhetetlen érdemeket szerzett, s egykori kollégájának, Németh Lászlónak, az együttes művészeti vezetőjének minden tőle telhető segítséget megadott.

A sajtót mindig kiemelt figyelemmel kísérte, példátlan, mintegy negyven évet felölelő gyűjteménye van a Veszprém megyei napilap, a Napló számaiból. Erről még 2012-ben beszélgettünk, amikor a lap munkatársaként jártam nála, s láthattam, kezembe foghattam a negyedéves időszakokat felölelő, szépen rendszerezett, bekötött példányokat. Negyven év mindennapjaiba pillanthat bele az ember a köteteket lapozva.

De gyűjtött ő mást is. Egyebek között miskakancsókat, képes falinaptárakat, plakátokat, posztereket, festményeket, szakácskönyveket, érméket, plaketteket, vasúttörténeti anyagokat, Bibliákat, jelvényeket, s ezek nagy részét kiállításokon be is mutatta.

1974-től 2009-ig dolgozott a Batsányi János Művelődési Központ igazgatójaként, s túlzás nélkül állítható, hogy ez az időszak volt az intézmény fénykora. Szakmai irányítását a nyitottság, az állandó megújulás jellemezte, s mindezt számos rangos elismerés is igazolja.

Kiváló népművelő, Pro Comitatu Díj, Batsányi Emlékérem, hogy csak párat említsünk a kitüntetések hosszú sorából. Szakmai munkássága mellett jelentős fotóanyaga, írásai, kiadványai szintén komoly helytörténeti értéket képviselnek, ahogy az általa vezetett intézmény történetének feldogozása is, 4461 oldalon, 3600 fotóval illusztrálva. Komoly örökséget hagyott az utókorra, s úgy búcsúzott, hogy adott, mert ő mindig adni akart, még halála után is. Családtagjai, fiai gyászolják, s ebben sokan osztozunk velük.