Almási Zsuzsa szerint meg kell bocsátani, csak így kaphatunk nyugalmat

Almási Zsuzsa 35 évet dolgozott az egészségügy területén, mindig emberekkel foglalkozott. Volt nővér a betegágyak mellett, laboráns a vérellátóban, fizikoterápiás asszisztens, majd 1983-ban, amikor a bakonyi kisvárosba költöztek, az idősek klubjában kapott munkát. Aktív munkában töltött utolsó éveiben az Erzsébet-kórház fizikoterápiás részlegén és az endoszkópos laborban segítette a betegek gyógyulását. 2007-ben ment nyugdíjba.

– Vártam a nyugdíjazásomat, úgy éreztem, már nagyon elfáradtam. Aztán eltelt egy-két év, és hiányozni kezdett a munka. Próbálkoztam a tőlem telhető módon segíteni, akiknek úgy éreztem, szükségük van erre. Gyermekeiket egyedül nevelő anyukák apróságaira vigyáztam, baráti alapon. 2008-ban, amikor egyedül maradtam, több szabadidőm lett. A baptista gyülekezethez tartozom, részt vettem az általuk szervezett angol nyelvi nyári táborok körüli teendőkben, mintegy tíz éven át. Amikor hetvenéves lettem, azt mondtam, hát Jóistenem, a Te kegyelmedből leéltem ezt az időt, adj nekem valami értelmes elfoglaltságot, mert nem akarok a négy fal között besavanyodni – emlékszik vissza erre az időszakra Zsuzsa.

Nem sokkal ezt követően a barátnője elhívta egy képkiállításra a ciszterci idősotthonba. Mintha ez jel lett volna, megérezte, itt szívesen segítene. Megkérdezte a főnővért, elfogadnák-e önkéntes munkáját. Kedvesen, szívesen fogadták, így immár több mint három éve – kivéve az elmúlt járványos hónapokat – hetente két napot tölt az otthonlakók között.

– Apró szívességeket teszek, beszélgetek velük, oldom kicsit a magányukat, vannak, akiknek a rokonai távol élnek, nem sűrűn látogatják őket, olyanok is, akiknek egyáltalán nincsenek hozzátartozóik. A mozgásukban korlátozottakat kiviszem levegőzni, elkísérem, aki sétálni szeretne kicsit a városban, nézni a nyüzsgést, ami nagy élmény annak, aki zárt helyen tölti az éveit – meséli.

Zsuzsa mélyen vallásos. Karitatív munkájához szükséges a Jóisten szeretete, amit szeretne átadni az idős embereknek. Az elején tanácsot kért a lakókat jól ismerőktől, kihez hogy közelítsen, ki a kevésbé zárkózott, ki szorul legjobban gyámolításra, ma már jól ismeri őket. Az idősek hálásak minden segítségért. Megnyílnak, mesélnek az életükről, felidézik régi emlékeiket. Az imakönyvből felolvasnak, ő hallgatja, vagy kérik, hogy imádkozzanak együtt. Meghitt, emlékezetes pillanatok, értékes együttlétek ezek.

– Sokat beszélgettem egy több mint száz évet megélt apácanővérrel. Rég múlt idők nagy tanúja volt. Szerettem hallgatni, mesélt az életéről, hogy milyen nehézségeken mentek keresztül, de soha nem aggódtak, mi lesz velük, mindig volt hol lakniuk, volt mit enniük, Isten mindenen átsegítette őket. Annyi életerő volt benne, idős kora ellenére is. Soha nem panaszkodott, a nehézségekről is különleges lelkülettel mesélt, közben kedvesen nagyokat kacagott, nagy szeretettel gondolok rá a mai napig. Érdekelnek az emberi sorsok. Ezek az idős emberek nem panaszkodnak, hanem visszaemlékeznek, szinte újraélik a történéseket, az érzés feldobja őket – meséli.

Megérinti őt az elvesztésük. Űrt hagynak maguk után, ha elmennek. Zsuzsa a beszélgetéseik során felkészíti őket, az életnek egyszer vége szakad, de a hívő embernek nem kell félnie, mert a Bibliában írva van, „ha földi sátrunk össze­omlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló házunk a mennyben”. Ez sokakat megnyugtat. Egy gyermek, aki elveszítette az édesapját, mondta egyszer neki, a halál egy esély az örök életre.

– Akivel erről tudok beszélni, akik befogadták Istent a szívükbe, megnyugszanak. Sokat beszélgetünk arról is, hogy emberi kapcsolatainkat tegyük rendbe, amíg van rá alkalom. Ki kell békülni, meg kell bocsátani, rendezni régi vitás ügyeket, különösen a családban, mert csak így kaphatunk nyugalmat. Emlékezetes számomra egy közel kilencven­éves néni esete, akit egyébként sűrűn látogatott a lánya, sértődötten mesélte, mennyire haragszik rá, mert nem szorgalmazta, hogy a néhány napos dédunokáját elhozzák hozzá. Megbeszéltük, a baba érkezésével új, örömteli korszak nyílt a család életében, de idő kell, míg baba-mama összeszokik, nem szabad haragudni, amiért még nem jelentkeztek, el fognak jönni. Másnap örömmel fogadott, mondván, jó tanácsot adtam, jól aludt, és fel is hívta a lányát. Aranyos történet volt – mosolyog.

Szabad idejében olvas, kedveli az életrajzokat, szereti az operazenét, de a könnyű műfajt is, kedvence Balázs Fecó Ugye nem hiszed el című dala. Kertészkedik, kis virágoskertje van a társasház ablaka alatt. Két lánya, szerető családja van. Most húszéves unokája akkor lett első osztályos, amikor nyugdíjba ment, közvetlenül az iskola mellett lakik, így onnan hozzá ment, nála ebédelt, nem kellett napközibe járnia. Szép közös időszakuk volt, hálás Istennek – mondja –, hogy születésétől kezdve végigkísérhette gyermekkorát.