Huszonöt év ápolja a betegeket a veszprémi nővér

– Családunkban nem volt olyan korábban, aki az egészségügyben dolgozott, de én már gyerekként szerettem „orvosost” játszani.

Beinjekciózni, bekötözni a babáimat. Óvodáskoromban volt egy asztmás csoporttársam, akinek gyakran volt rohama, és olyankor jött érte a mentő. Mi ezt kicsiként nem vészhelyzetként, hanem eseményként fogtuk fel. Emlékszem, én is a kerítésen lógva figyeltem, hogyan látják el a mentők. Az is különleges élmény volt számomra, amikor egyszer Ajkán a kórházban meglátogattuk a nagypapámat. Először megszeppentem a sajátos fertőtlenítőszagtól, a sok fekvő beteg látványától, de aztán inkább élménynek éreztem, hogy tapasztalhattam: ez egy olyan hely, ahol segíteni tudnak sok emberen – idézte fel emlékeit Nagyné Soós Veronika.

Nagyné Soós Veronika veszprémi kórházi nővérnek a pályaválasztáskor már természetes, egyértelmű volt, hogy ápolónak tanul. Először munkavállalóként egy idősotthonba került, ahol ugyan szakápolásra is szükség volt, de főleg alap­ápolásra, gondozásra. Nem egyszerű az sem – állítja. Tizenöt évet töltött itt, szerette a munkahelyét, ahogy a mostanit is. Jól telt az az időszak számára, pedig pszichés megterhelést is jelentett. Ugyanis leépülő, sokszor demens, azaz szellemileg már nem teljesen ép nyugdíjasokat látott el. Abban is megtalálta hivatása szépségét. Szerinte kevés elég ahhoz, hogy előrelendítse a nehéz feladatok közepette. Úgy fogalmazott: kis dolognak is tudniuk kell örülni a nővéreknek. Például annak, ha egy idős beteg be tud ülni egyedül a tolószékébe, ha egy demens maga megtalálja a szobáját. Mindez pluszt ad ellátóiknak.

Később jelentkezett a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházba, ahol már tíz éve dolgozik. Felvételekor az ápolási igazgató elmondta, hogy hat osztály között választhat. Ugyanis már akkor is hiányszakma volt az ápolóké. Az intenzív osztályra került, ami éles váltást jelentett az azt megelőző munkaköréhez képest. Végzettsége alapján azonnal betölthette új posztját, de bevallása szerint a feladatok betanulása először egyáltalán nem volt könnyű. Sőt, szerinte évek kellettek hozzá, hogy igazán rutinossá, gyakorlottá válhasson. Például azt is meg kellett szoknia, hogy ott nem a betegek jelzik, ha problémájuk van, hanem a gépek, amelyek figyelik a páciensek állapotát. „Ez teljesen más világ, nehéz volt az átállás” – jegyezte meg Veronika, aki elismert tagja a veszprémi kórház csapatának. 2020 januárjában a szájsebészeti osztály főnővérévé nevezték ki, de jelenleg újra az intenzíven dolgozik. Tizenkét órás műszakokban, sokszor éjszaka.

– Szeretem a munkámban, hogy változatos, így kisebb az esélye a belefásulásnak. Sokrétű tudást, jó helyzetfelismerést igényel. Azon van a hangsúly, hogy sokat tehetünk a nagyon súlyos állapotban lévőkért. Pici jelekből is rá kell jönnünk, hogy jelentősen megváltozott egy-egy beteg szervezetének működése, hiszen mi vagyunk velük folyamatosan, állandó orvosi felügyelet mellett. Az intenzívre mindenféle problémával kerülhetnek hozzánk páciensek, sebészeti, belgyógyászati, nőgyógyászati, urológia gondokkal, baleset utáni politraumás helyzetben. Szívleállás, újraélesztés után is, kritikus állapotban. A legjobban persze az dobja fel a napunkat, ha például több hónapos ellátás után hazamehet egy betegünk, és később visszajön beköszönni hozzánk, hogy „köszönöm, jól vagyok, sokat segítettek” – mondta el a szakember, aki már huszonöt éve van a pályáján. Meggyőződése, hogy az egészségügyben csak csapatmunkával lehetnek hatékonyak, ezért is örül, hogy azt tapasztalja, a szakmájában lévők közt nagy az összetartás, a segítőkészség.