Karanténnapló: Szalonállapotú csákány és tavaszi kiteljesedés

Április 15.

A dupla karantén az olyan, hogy M-ben, ahol teljes izoláltságban élünk, beülünk az autóba, és átmegyünk T-be, és ott is magunkra zárjuk a kaput. Aztán meg vissza. Mindkét helyen nagyjából ugyanazt csináljuk. Szerencsésnek gondolom magunkat. Aki falun él, kertje van, annak most könnyebb. Depresszió helyett bele lehet szakadni a munkába. Tereprendezés, földmunka, kertészkedés, tavaszi nagytakarítás(ok), veteményezés. Egyre később zavar be a házba a sötétedés. Napközben a kertben írok, éjjel a kályha mellett. Nyári meleg váltja a hajnali fagyokat egy napon belül. Hártyás a víz a vödörben, aztán meg langymeleg. T-ben kaptam ajándékba a szomszédtól egy csákányt, mert az enyémet valaki lenyúlta még tavaly, az építkezés alatt. Aki csákányt lop, az hülye, mondta erre a Lali.

A Feri szomszéd csákányától viszont rendesen meghatódtam. Nekem van kettő, indokolta meg döntését a szomszéd, majd szalonállapotba hozta a szerszámot, mielőtt a legnagyobb természetességgel átnyújtotta volna. Kicsit rövid a nyele, fűzte még hozzá, szinte szabadkozva. Egyre rövidülnek a szünetek két meghatódás között, húsvétkor kalácsot kaptunk ajándékba egy másik Feritől, ő sütötte. Az is a lelkemig ért. Kalács és csákány. Mint egy címer egy képzeletbeli anarchoszindikalista bázisközösség zászlaján.

Április 16.

Totemjeink is vannak, azokat meg az Árpi szomszéd faragja fából, aztán kifesti szép színesre azokat a maszkokat, és kiakasztja őket a kapujára. Egészen elképesztően néz ki az a rengeteg maszk egymás mellett, nagyon ősi és törzsi az egész, gyakran és hosszan bámulom őket az egyik ablakból. Van egy csoport a Facebookon, azt találták ki karantén idejére, hogy fényképezzük le, mit látunk az ablakunkból, mert az ablak most nem csupán egy nyílászáró, hanem ablak a világra. Én maszkokat látok az egyik ablakból, egy másikból a naplementét a Badacsony felett, a harmadikból a Csobáncot és a siklóernyősök árnyékát a szőlősorokon.

M-ben a konyhaablakból pedig azt, hogy virágba borult a hatalmas cseresznyefa a pajta előtt. A dolgok jelen állása szerint ez utóbbit, amit én ültettem, most látom ebben a tavaszi kiteljesedésében életemben utoljára – mert ahogy ez kinéz, hamarosan költözünk –, ezért folyamatosan fényképezem, minden napszakban. Aztán elteszem a telefont, és az agyammal fényképezem tovább, beleégetem a retinámba, hogy ott maradjon ez a kép a halálom órájáig, mert a házunkat, a cseresznyefánkat elvehetik tőlünk, de az emlékeinket soha.

Az Árpitól is mindig kapunk valamit, a Sanyi volt még ilyen M-ben, mindig hozott valamit. Akadnak emberek, akiknek kimeríthetetlen raktáruk van apró kis kincsekből, és ezekből jókedvűen adakoznak. Nagyon bírom azt, ami T-ben megy a mi utcánkban, ez az adok-kapok olyan, mintha mindig valamilyen ünnep lenne, és székek, padok is vannak az utcán, onnan fogunk majd átbeszélni az úttest túloldalára, amíg el nem múlik a járvány, és újra megérezzük egy baráti ölelés ízét.

Az Árpinak van egy fia is, az Árpád. Árpád autista. Eddig két regényt írt, azt hiszem, hatkötetesre tervezi a ciklust. Az első könyvet olvastam, a címe Az álmodó, alcíme Szembenézni a lehetetlennel. Árpád álmai és szembenézései szintén meghatóak. Nem úgy, mint az Esőember, az Hollywood. Amivel egyébként nincs baj, ráirányította a figyelmet egy olyan életminőségre, amiről addig vajmi keveset tudtunk. Árpád könyve viszont kemény, naturális és rendkívül aprólékos. Mint az élete, aminek bizonyos részleteit megosztotta velünk. Utazás egy másfajta, messzi világba. Ami olyan közel van mégis. Az utca másik oldalán.

Janis Joplin hetvenöt éves lenne. Élj gyorsan, halj meg fiatalon. Ezt találta ki magának, és meg is valósította. Zseniális énekesnő volt, káprázatos jelenség. Huszonhét volt, amikor meghalt. Elképzelem, hogy él. Tizenkettőig el kellene intéznie a bevásárlást. A Mercedes Benzt hallgatom most tőle.

Április 17.

Most volt, a minap a költészet napja is. Nemcsak József Attila születésnapja, de Márai Sándoré is, idén éppen a százhuszadik. Márai csodás író volt, megérdemli hát, hogy idemásoljak egy részt egy káprázatos kis könyvből, a Szindbád hazamegy címűből, ami olyan, mint ha négykezest írtak volna Krúdyval, és nincs az a bús, nagy szemű magyar férfi, ki ne ismerne benne magára, az álmaira, régmúlt idők asszonyaira, szerkesztőségeire és kocsmáira, már ha ivott úgy valaha, ahogyan Liszt Ferenc zongorázott, és feltette magának a kérdést, hogy milyen lehet négy deci?

„De Szindbád most már elérkezett annak a finoman derengő lelkiállapotnak első lépcsőfokára, mely a mindennapos nirvánához vezetett. A borossal nem lehetett kételyeit megbeszélni. Ezért megvárta, amíg Artúr és Várdali, az irodalmi hajlamú segédszerkesztő, akik e pillanatban léptek be a `London` éttermének ajtaján s tiszteletteljesen közeledtek Szindbád asztalához, helyet foglalnak, várt, amíg a szótlan férfiak megkapják a rendelt italt, intett Artúrnak, hogy őrizze meg a hatvan pengőt, melyet elhozott a mesélő, mert a főszerkesztő kiutalta az ünnepi tárca tiszteletdíját, s Szindbád kalandos napokon nem szeretett ilyen szent pénzt, Zsóka vizsgaruhájának vételárát tartani magánál, s csak aztán mondta ki a kérdést, mely huzamosabb ideje kínozhatta a hajós lelkét:

– Milyen lehet négy deci…?”