A távolságtartás ellenkezik az ember társas kapcsolatokat igénylő természetével

A koronavírus-világjárvány miatt a közegészségügyi szakemberek azt kérik, hogy ne menjünk egymás közelébe. Ez azonban ellenkezik az ember társas kapcsolatokat igénylő természetével. A közösségi távolságtartás, vagyis a nagyobb létszámú összejövetelek és a másokkal való szoros kapcsolat elkerülése elengedhetetlen a vírus terjedésének lelassításához, illetve ahhoz, hogy az egészségügyi ellátórendszer túlterheltségét megakadályozzuk. Nem lesz könnyű.

A jelenlegi világjárvány arra kényszerít bennünket, hogy elnyomjuk kapcsolattartási ösztöneinket, a barátainkkal való találkozást, a csoportos összejöveteleket vagy egymás érintését. A közösségi távolságtartás próbára teszi az együttműködés emberi képességét is. A világjárvány különösen kemény próba, hiszen nemcsak azokat igyekszünk megvédeni, akiket ismerünk, hanem azokat is, akiket nem. Mik lehetnek ennek a társadalmi és a pszichés hatásai, és ezek hogyan enyhíthetők? Az alábbiakban Nicholas Christakis társadalomtudós és Greg Miller újságíró megállapításait osztjuk meg az MTA sajtóközleménye alapján.

A hosszabb ideig tartó elszigeteltség számos egészségügyi probléma kockázatát növelheti, mint például a szívbetegségek, a depresszió vagy a demencia. Egy kutatás szerint a tartós közösségi elszigeteltség 29 százalékkal növeli az elhalálozás veszélyét. Ennek oka lehet, hogy a társas kapcsolatok képesek ellensúlyozni a stressz által keltett negatív hatásokat. Laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy a szív- és az érrendszert is kevésbé terheli egy stresszt okozó feladat, ha azzal egy barát társaságában kell megküzdeni. A társas kapcsolat érzékelése és a stresszre adott válaszok között egyértelmű kölcsönhatás áll fenn.

Az egyes emberek társadalmi elszigeteltség, illetve stressztűrő képessége között óriási eltérés lehet, ugyanis nem mindenki egyforma lelkiállapotban kezd neki ennek az időszaknak. Összességében azonban az emberek megle­pően ellenállók. Sokan átvészeltek már nehezebb helyzeteket is, a mentális egészség megtartására pedig előnyös tulajdonság az optimizmus.

Szerencsések vagyunk, hogy olyan korban élünk, amikor a technológia lehetővé teszi, hogy lássuk és halljuk a barátainkat, családtagjainkat még a távolból is. Azonban ezen kommunikációs csatornák sem pótolják teljesen a személyes interakciót, mely során számos jelentéstartalmat nem szavakkal, hanem nonverbális viselkedéssel közvetítünk. A testbeszéd, az arckifejezések, a gesztusok sok eleme elvész az elektronikus médiumokon.

A koncertek és a sportesemények nélkülözésével sajnos ideiglenesen kénytelenek vagyunk lemondani a „kollektív pezsgésről”, az érzelmek megélését és a problémák kezelését is segítő, jól bejáratott mechanizmusokról. Helyette telefonálhatunk, és felajánlhatjuk segítségünket. Így nemcsak másokon, de saját magunkon is segítünk, mert közben kapcsolatot teremtünk.

Az elszigeteltség és a magány káros hatásainak a társadalom valamennyi korcsoportja ki van téve, de az idősebbek sérülékenyebbek, ugyanis számukra a családtagok és a barátok elvesztése, a krónikus betegségek vagy az érzékszervi károsodások különösen megnehezítik a társas érintkezést.

Magyarországon a népszámlálási adatok szerint a 65 éven felüliek harmada él egyedül, egyszemélyes háztartásban. Ez közel hatszázezer idős embert jelent, akiknél különösen fontos szerepe van a kapcsolati hálónak a mostani krízisben: a mentális egészség megőrzése szempontjából van-e olyan személy, akivel rendszeresen tudnak kommunikálni, beszélni; a fizikai egészség szempontjából pedig olyan, akitől segítséget tudnak kérni. A hazai idősek szociális kapcsolataik alapján különösen magányosnak számítanak Európában: tízből hat idős honfitársunknak nincs, vagy csupán minimális társasági kapcsolata van, és közel tizedüknek nincs olyan rokona, ismerőse, akivel bizalmas kapcsolata lenne.

A European Social Survey (ESS) adatai alapján az egyedül élő 65 év felettiek több mint kétharmada esetében különösen nagy a társadalmi izoláció kockázata. Ők azok, akik jelenleg nem mozdulhatnak ki otthonukból, ami nyilvánva­lóan komoly pszichés megterhelést jelent, hiszen nincs kivel beszélgetniük, a magányból fakadó szorongásokat a szokásosnál is kevésbé tudják oldani, akár ismerősökkel vagy ismeretlenekkel megbeszélni, vagy akár csak emberek között lenni egy kis időre. Ezért különösen fontosak az olyan civil és önkormányzati kezdeményezések, amelyek az idős, magányos emberek megsegítését szolgálják. A bevásárlás, az ügyintézésben való segítség fontos, de önmagában nem elegendő segítség. Szükség van arra is, hogy az idős, magányos emberekkel – természetesen a járványügyi rendelkezéseket betartva – rendszeresen próbáljon meg kommunikálni a környezetük.

Az egyik pápai utcán megszólítottunk egy 75 éves, nevét és arcát nem vállaló hölgyet. Mint mondta, a magány nem hat rá az újdonság erejével, mert harmadik éve egyedül él. Háziállatot nem tart garzonlakásában, viszont a bezártság ellen sokat sétál a friss levegőn, kis virágoskertet gondoz az udvaron, olvas, zenét hallgat, süt-főz, esténként tévét néz.

A járványügyi híradásokat tévében és rádióban is követi. Korábban járt a helyi nyugdíjasklubba, az idei évtől azonban lemondta, mert lakókörnyezetében megvan a baráti köre. Két fia és három fiúunokája van, akik a veszélyhelyzet idején is tartják benne a lelket rendszeres telefonhívásaikkal, valamint heti egyszeri bevásárlásaikkal. Véleménye szerint ez nagyban hozzájárul a mentális egészsége fenntartásához, szellemi épségében pedig segíti a kézimunka és a bibliaolvasás.