A démoni baba elszabadul…

Az Annabelle 3 azonban kellemes meglepetésnek bizonyult. A cselekmény ott veszi fel a fonalat, amikor Warrenék elviszik a babát az otthonukba és vitrinbe zárják, hogy ne okozhasson nagyobb galibát. A házaspár aztán elutazik, lányuk, Judy (Mckenna Grace) pedig a bébiszitterrel és annak barátnőjével marad. Az egyik kíváncsi lány lemegy a tiltott szobába, kiszabadítva ezzel a gonoszt.

A démoni baba első önálló filmje nemcsak a franchise, de a komplett univerzum legpocsékabb darabja, míg a folytatás (előzmény) egy abszolút korrekt horror lett. A harmadik rész már egyértelmű folytatás és egyszerre követi a kommersz vonalat, ugyanakkor számos újdonsággal szolgál. Aki Warrenékat várja, csalódni fog, ugyanis a film első és utolsó 10 percében vannak csak jelen. Ez nem feltétlenül baj, de helyenként hiányzott a jelenlétük. A helyszín azonban kétségtelenül pazar, szinte végig a család házában járunk, ami sokkal nyomasztóbbá, klausztrofóbbá teszi az élményt. Szintén meglepő húzás, hogy a cselekmény nem siet sehova.

Legutóbb, A gyászoló asszony átka egy közhelyes ijesztgetésparádé lett, ami pont a hangulatot ölte meg. Hasonló „matinéra” számítottam az Annabelle 3 esetében is, de szó nincs erről. Gary Dauberman rendező kifejezetten lassan mesél, fokozatosan építi fel a konfliktust és rengetegszer csak sejtet. Egy kommersz horrornál ez ritka, emiatt pedig sokan unalmasnak fogják találni a filmet. Én élveztem, hogy nem tör rám valami ötpercenként annak reményében, hogy megijesszen, ezáltal nem lett monoton katyvasz az összkép. A direktor inkább a feszültséggel játszik és ügyesen teszi.

Végletekig húz egy-egy jelenetet, hogy aztán sokszor ne történjen semmi. Ez a fajta elbeszélésmód előhozza azt az atmoszférát, amiben az igazi klasszikus horror esszen­ciája rejlik. Kis túlzással konkrét „jumpscare-t” sem kapunk az első bő órában, mégsem érződik vontatottnak a látnivaló. Köszönhetően elsősorban a tini felütésnek, ami behozza a humort a filmbe. A poénosabb pillanatok pedig működnek és sokkal szórakoztatóbbá teszik az Anna­belle 3-at, nem is beszélve arról, hogy semmi szükség nincs arra, hogy véresen komolyan vetessék magukat az alkotók. Ennek ellentmond a mű utolsó harmada, ami kissé elfárad, és előkerülnek a korábbi részek gyermekbetegségei.

A feszültség a tetőfokára hág, érkeznek az ijesztések, amik a legtöbbször sajnos nem működnek. A cselekmény kissé kaotikussá válik, elszabadulnak a túlvilági entitások és minden sarkon sikítás, menekülés, ajtócsapkodás vár ránk. Képes izgalmas lenni, de semmi olyannal nem szolgál, amit ne láttunk volna már milliószor, a megoldás pedig kifejezetten összecsapott hatást kelt. A befejezés tovább degradálja az élményt, nem értem, mi szükség volt ennyire giccsesre venni a figurát, elég lett volna megtalálni az arany középutat, de Dauberman nem mert váratlant húzni.

Az Annabelle 3 érdekes darabja a Démonok között világának. Illik a kánonba és megágyaz az esetleges folytatásoknak, spin-offoknak. Sajnálatos módon több helyen megbicsaklik, sablonossá és illogikussá válik, elkövetve a széria gyengébb darabjainak hibáit. Mégis képes volt meglepetést okozni a javára váló kimért tempóval, megtalálva a kontrasztot a könnyedebb felütés és a komorabb elemek közt. Ez önmagában dicséretes, ugyanakkor sokan emiatt nem fogják szeretni. Mindenesetre tény, hogy az Annabelle 2 megjelenése óta ez a legjobb darabja az univerzumnak, és felcsillant a remény, hogy még nincs minden veszve a démonok között.