Nyolcvanhárom évesen is fára mászik, rétese pedig utánozhatatlan

Amikor a 83 éves herendi Teri nénivel telefonon egyeztettem a találkozásunkról, megkérdezte: milyen színű autóval jövök, és majd milyen ruhát viselek? Kicsit furcsállottam az érdeklődését, de később megértettem.

– Miért vagyok ilyen bizalmatlan? – teszi fel a kérdést kedves riportalanyom, Lontai Antalné, Teri néni miközben hellyel kínál a konyhában. – Ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt történt. Szórólapról értesültem vagy telefonon hívtak, hogy egészségügyi tanácsadás lesz az egyik panzióban. Jó tucatnyian hallgattuk az elő-adást, aminek a végén az ujjamat egy műszerfélébe kellett dugnom, így „vizsgáltak meg”. Percek múlva azt mondta nekem a fehér köpenyes férfi: a néni az utolsó stádiumban van… Megfordult velem a világ, bepánikoltam. Ennyire nagy lenne a baj?! Gyorsan megnyugtattak, ha megrendelem a készítményüket, még sokáig élhetek. Maga mit tett volna a helyemben? Persze, hogy megvettem 148 ezer forintért a gyógyszerüket, amiről aztán kiderült, hogy csak egyszerű étrend-kiegészítő. Egy ideig szégyelltem magam, aztán elmeséltem a történetet ismerőseimnek, hogy tanuljanak belőle, én pedig óvatos lettem a telefonálókkal…

Teri néni is ott volt sokadmagával azon az előadáson, amikor a veszprémi kapitányság bűnmegelőzési főelőadója, Orsós Károly őrnagy arról mesélt, hogy az időseknek mire kell vigyázniuk, hogyan viselkedjenek idegenekkel. Megtudta, csak „igazolványos” embereket engedjen be a lakásába, akik általában előre, levélben vagy telefonon jelzik érkezésüket. Mindemellett Teri néni biztonságát a bejárati ajtón több zár és rács védi.

– A Naplóban is mindig elolvasom a krimiket, mert azokból is lehet tanulni, különösen a trükkös történetekből. Gyakran kinézek a konyhaablakon, hogy látok-e idegent a házunk körül ólálkodni. Este ki nem teszem a lábam a lakásból, viszont délelőttönként eljárok az idősek klubjába –úgy jönnek értünk kocsival –, ahol kézimunkázunk, társasozunk, recepteket cserélünk. Az én specialitásom a rétes, családon belül is. Talán nem véletlenül hívnak Rétes Teri néninek. A név- vagy szülésnapjainkat közösen ünnepeljük meg. Évente egyszer a helyi német nemzetiségieknek köszönhetően kivisznek bennünket az autójukkal a volt majolikagyár horgásztanyájára, ahol főzünk, zenélünk – jól érezzük magunkat. Próbálom hasznosan eltölteni az időmet, ugyanis 48 évesen elhunyt a férjem szívinfarktusban, azóta egyedül élek.

A rendkívül közvetlen Teri néni elcsendesedik, maga elé néz. Aztán a gyerekeire, négy unokájára és öt dédunokájára tereli a szót. Nem hagyja, hogy a kínzó emlékek magával rántsák. Busszal hetente egyszer bejár Veszprémbe, ahol a piacon bevásárol, vagy éppen megmutatja a szakértőnek az általa ismeretlen gombát.

– Több mint hatvan éve gyűjtök gombát itt a környéken. Jól ismerem őket, ők is engem… Eső után felülök a kerékpáromra, s irány az erdő! A fajtától függ, hogy aznap merrefelé indulok. Ismerem a gombafolyásokat, tudom, hol, melyik fajta vár rám – melyik évszakban. Vagy más valami… Egyszer, amikor a bokor alatt gyűjtöttem a vargányát, ágak reccsenésére lettem figyelmes. Óvatosan hátranéztem, hát, ott bámult rám egy szarvas. Ő is megijedt, mert azonnal indult tovább. Most, hogy már jó ideje egyedül járom az erdőt, mindig nálam van a feltöltött telefonom, ha bármi baj érne, tudjak szólni valamelyik családtagomnak vagy a rendőröknek. Az sem véletlen, hogy a fejemre fehér sapkát teszek, a dzsekim pedig rikító narancssárga. Ha bármi történne velem, könnyebben megtalálnak. Ne nevessen ki, volt már, hogy meg kellett keresnem a biciklimet, mert úgy elrejtettem az erdő mélyén. Évekkel ezelőtt, amikor ismerősömmel jöttem ki gombászni, mindkettőnknél volt síp, amit akkor fújtunk meg, ha szem elől tévesztettük egymást. Rövidesen ismét átjárok Szentgálra, ahol a 80 éves Ferenc öcsémnél művelek egy kis konyhakertet, hogy ne unatkozzak. Ha megérik a cseresznye, akkor majd felmászom érte a fára. Amúgy is nagyon szeretek kint lenni a természetben – mondja Teri néni, aki 40 évig volt a Herendi Porcelánmanufaktúrában festő és oktató – 1993-ban búcsúztatták el.

Megszólal a telefonja. „Nem rontotta el Dominik a gyomrát?” – kérdezi. Utóbb elmondja, Péternek a fia az előző napon nagyon beevett nála stercből (liszttel kevert főtt krumpli, amelyet kisütnek – M. A.), ezért aggódott. – A gyerekeimmel, unokáimmal is szoros a kapcsolatom, figyelnek rám, segítenek. Ha elutaznak, mindig felhívom őket, hogy szerencsésen megérkeztek-e. Kölcsönösen aggódunk egymásért. Péter unokám mondta egyszer, ami nagyon jólesett: ,,Bárcsak mindenkinek ilyen nagymamája lenne!”