A kabaré az irodalom része – Vida Péter kapja az idei Karinthy-gyűrűt

Június 25-én „meggyűrűzték”, negyvennegyedikként átvehette a Karinthy-gyűrűt. Lapunk gratulációja mellett adódik a kérdés: színészként milyen érzés lesz átvenni az elismerést?

– Óriási megtiszteltetés, ami annál nagyobb, ha elkezdi az ember elölről olvasni a névsort. Tényleg elképesztő! Nagyon ritkán kapja színész, és ha igen, abban bizonyosan kell valami plusznak lennie. Örülök, ha úgy ítélik meg, hogy konferansziéként, alkotóként, a jelenetekbe „bele- gegelőként” is megállom a helyemet: ezzel a nagy elődökhöz emeltek, szó szerint magasabb polcra tettek. Mondhatnám, „felülértékeltek” – amit nagyon nagy megtiszteltetésnek tartok. Az is csodálatos a Rádiókabaréban, hogy – függetlenül attól, hogy ki melyik társulatnál van – itt az ország összes színházából hívhatóak vagyunk, és együtt dolgozhatunk idősebbek, középkorúak, fiatalok úgy, ahogy „kint”, a napi munkában nem adatna meg. Nagyon fontos, hogy függetlenül attól, hogy itt szórakoztatásról, úgynevezett könnyű műfajról van szó – bár ezt a kitételt nem szeretem –, ez elég nehéz tud lenni: komoly próbák és munka előzi meg. És azt érzem, hogy újra van rangja! A kabaré az irodalom része, még ha napi, aktuális dolgokról beszél is, de mindig az örök emberit ragadja meg. Attól lesz művészet, amilyen nívón műveljük! Nagy megtiszteltetés, hogy idén engem jutalmaznak.

Nemrégiben a Miskolci Operafesztiválon is fellépett, egy kicsit hazatért. Volt-e valamilyen apropója?

– Idén ötven éve, hogy Seress Rezső önkezével vetett véget az életének. Annak idején a Szomorú vasárnap című darabot Müller Péter Sziámi rendezésében játszottam a Miskolci Nemzeti Színházban, aki akkor művészeti vezetője volt a Játékszínnek, és jelentős szerepe volt abban, hogy a szülővárosomba szerződtem. Az évforduló kapcsán Regős Zsolt korrepetitorral és a Helénkét játszó Seres Ildikóval felelevenítettük a darabot, ráadásul az akkori rendezőnk most előadóként lépett velünk a közönség elé.

A Tháliában is van feladata bőven.

– Igen, hála Istennek. Idén volt két bemutatóm színészként és egy rendezőként. Játszottam a Csoda korban élünk és a Premierajándék című darabban, és rendeztem a híres Oscart, amit mindenki Sylvester Stallonéval azonosít, de az egy francia darab, amit átírtak neki a filmre olasz maffiakörnyezetre. Mi maradtunk Párizsban, és Nagy Viktor kollégám főszereplésével mutattuk be. Őt kértem mint gyakorlott producert, hogy bábáskodjon a születendő ősbemutató felett, aminek most volt a premierje a Kultkikötőben, Balatonbogláron. Évek óta kerestem anyagot, és ez az Anyám, a nyolcadik kerület! című egyszemélyes est lett. Ha már az utóbbi időben bohózatok és vígjátékok találtak meg, vissza akartam merészkedni egy intimebb, kevesebb nézős oldalra. Komoly témákat feszeget egy furcsa felnőtt szemszögéből, aki naplójegyzetei alapján emlékezik az életére, az ő kis mikrovilágában.

Miként tudja összeegyeztetni a színházat és a családot?

– Ez ki van találva! Feleségemmel nagyon figyelünk arra, hogy a családdal négyen mikor és mit csinálunk. Például úgy megyünk síelni, hogy nem másokkal, nem szállodába, hanem pályaszállásra, ahol mi főzünk, együtt vagyunk. Most is úgy utazunk majd külföldre, hogy az a minőségi idő csakis a miénk legyen. Igen, az egészben kifejezetten van tudatosság. Ha az embernek van havi 20–25 előadása, attól még van 8–10 szabad estém, hiszen általában a hétvégék duplák, szombaton és vasárnap 15 és 19 órakor játszunk, viszont idén megérte! Bezártunk ugyanis május elsején a Tháliában, mert átépül a volt Mikroszkóp Színpad, több mint egymilliárd forintból. Reményeink szerint egy csodálatos átadóünnepséggel decemberben nyitunk. Kíváncsi vagyok, hogy ha augusztus 27-én visszamegyek az első nagyszínpadi művet próbálni, vajon mi fogad majd…